„Amikor először jártam a palanquei romoknál, találkoztam egy idős, több mint 80 éves maja tudósemberrel, aki egész életét az ősi és jelenkori maja kultúra kutatásával töltötte. Ott élt a romok mellett az erdőben, az általa kialakított Panchanban (néhány bambuszházból álló elvonuló 
központ, liget), ahol antropológusok, nyelvészek, művészek elemezték,
kutatták a piramisokon található írásokat, rajzokat. Mielőtt romokhoz mentem volna, félrehívott és ellátott egy jó tanáccsal. Ezt mondta: – Ne hallgasd meg az idegenvezetők előadásait. Menj be, érintsd meg a köveket, nézz, szagolj, álmodozz. Hagyd, hogy a hely megszólítson. Te magad találd ki ennek a helynek a történetét. És neked az lesz az igaz. Azután ráérsz meghallgatni a többi hazugságot vagy igazságot. De ne feledd a tied a legjobb. Mert végül is nem az igazság a fontos, hanem a valóság. És ez ebben a pillanatban Te benned van.

Megfogadtam a tanácsát és ezt tapasztaltam: Kétféle idő van: most és nem most.A most cselekvése: az emberáldozat rítusa – Vigyázat! Jólneveltségnek tűnő szelídségünk voltaképpen nem más, mint évezredek alatt kialakult rituális óvatosság. Tudjuk és féljük, hogy minden apró tettünknek következménye van.” /G.G./

A társulat 2006 márciusában egy hónapot dolgozott Mexikóban a „Maja idő és árnyék” projekten együttműködésben az amerikai Thunder Bay és a román Toaca társulatokkal mely az előadás kezdeti munkafázisát jelentette, majd 2006 őszén mutatta be a Sztélé című előadást.

“A mi megközelítésünkben a maja jelen a konkrét, stabil pont. Minden, a képek, történések egy központi témának az analógiái, koncentrikus körökként magukban foglalják a jövőbeli lehetőségeket és a múlt értelmezését. Ezek az analógiák nem különülnek el egymástól, hanem a jelenhez adódnak, egy általános jelenség bemutatásához. Az idő csupán a tudatállapotaink sorából született illúzió, nem létezik. A jelen csupán az idő vonalának egy pontja amely a végtelent elválasztja attól amit mi jövőnek nevezünk és attól amit múltnak hívunk.

A Sztélé című előadás kiindulópontjaként az idő, a belső és külső valóság kapcsolódásait, összefüggési pontjait kerestük az ősi maja kultúra és az Artus kortárs művészi nyelve, megközelítése között. A modern, nyugati kultúrákkal és nyelvekkel ellentétben, amelyekben a múlt, a jelen és a jövő pontosan, bonyolult nyelvi szerkezetek segítségével fejezhető ki, a maják nyelvében a csupán a jelen és a nem-jelen fogalmazódik meg. A jelen mindaz amit – akár külső, akár belső – valóságnak érzékelünk. A nem-jelen mindaz, ami volt, lesz, lehetett, vagy ami a képzeletünkben születik.

A szinkronitást – az események egyidejű felfogását – tanulmányozzuk. Az események csak a percepciónkban következnek egymás után, de valójában szimultán történnek. Nincs jövő vagy múlt, célunk ezeknek a szimultán történeteknek a vizuális megjelenítése. A pillanatot akarjuk megragadni és ennek a pillanatnak a különböző síkjait tanulmányozni. A színház műfaja is jelenidejű, a pillanat, amit önmagában látunk egy sor más világot rejt magában, nem a múlt vagy a jelen létezik benne. Egy spirál, egy tölcsér origója. A maja kultúra, amely tőlünk földrajzi értelemben olyan messze van, az időről, a belső és külső valóságról hozzánk nagyon hasonlóan gondolkodik. Munkánk során személyes mítoszokból, élményekből indulunk ki. Az alkotó folyamata a jelenségek világába visz el minket. A mítosz egy olyan pont, amelyben az egyes életek kapcsolódási pontot találnak. Addig sűrítjük ezeket, míg olyan tömörré válik a színpadi helyzetben, hogy szétrobbanva általános érvényűvé válik. A pillanatnyi helyzet a jelenséget mutatja meg, amely önmagánál sokkal nagyobb. Elég mélyre kell ásnunk ahhoz, hogy megtaláljuk mindenki sorsának gyökerét. Munkánkban az időtlen formákat keressük. A lényeg nem valami új, hanem a gondolat valós formájának megtalálása.”