Hegedűs Sándor: A király (is) meztelen

Hermész 13 – Artus

Ellenfény 2008/10. szám

„És ha neked ez nem képez művészetet

Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –

Nem is az a fontos, hogy művészet-e

Vagy sem; – nem az a fontos.”

(Karinthy Frigyes: Nihil – Recitativ)

A meztelenre vetkőzésnek kultúránkban nincs tudománya, nem is tanítják sehol. Művészete sincs. Amit a csáberő fokozására, a szexuális potenciák növelésére „tanítanak”, az nem tudomány és nem is művészet. Amit „tanítanak”, annak a meztelenre vetkőzéshez nincs köze. Petri György ezúttal is, e tárgyban is nagyon pontosan fogalmazott: „S habár olykor balgán levetni véljük: / csak az evilági textilburok, / ami földre hull: / a nadrág virtuálisan levehetetlen.” (Egy erényes hölgyhöz.) Ha se tudománya, se művészete, meg tud-e történni igazán, észrevesszük-e, hogy aki előttünk áll, már meztelen? Pomádé király idejében még észrevettük, ott a látvány, még magáért beszélt. Ám mára már felnőttünk, nem lógunk a mesék tején. A test ruhátlanná válása nemi szerepeink „öltözéke”, „páncélzata”, meztelenek akkor sem vagyunk. Lehetséges volna: nincs bázisa, elemi igénye már a zsigeri őszinteségnek, kínja a teljes kiszolgáltatottságnak? Védtelenség, ehagyatatottság ismeretlen fogalmak már szótárunkban? Maszkjaink, maskaráink végképp elrejtenek minket?

Az Artus legújabb bemutatója – a Hermész 13 című – zavarba ejtő produkció. Miért érzem azt zavarodottságom okaként, hogy a rendező Goda Gábor ezúttal saját legbenső lényegére koncentrálva a meztelenre vetkőzéssel próbálkozott, meg szerette volna mutatni a „láthatatlant”? Formál-logikailag a láthatatlan megmutatása nyilván lehetetlen, de mi most színházban vagyunk, egy koncentrált élettérben, a lehetőségek virulens határtalanságában. Ha le tudunk mondani róla, hogy a láthatatlan megmutatásában a láthatóvá tétel aktusát lássuk, akkor nem reménytelen. Ha képesek vagyunk nézőpontot váltva utánagondolni Merleau-Ponty filozofikus mélységeinek, szellemi hagyatékának – „A láthatatlan és a látható között nincs ellentmondás. A láthatót magát is a láthatatlan egy leheletfinom hártyája veszi körül; a láthatatlan a látható másik oldala, rejtett kiegészülése, ami csak a láthatón keresztül jelenhet meg…, eredendően nem megjeleníthető tehát, megjeleníthetetlenként van jelen a világban, ott dereng a látható vonalaiban, a látható virtuális magja, a láthatót mindenütt átszövő finom erezet.” (Merleau-Ponty: Látható és láthatatlan) –, akkor talán hozzáférhetővé, csukott szemmel is megpillanthatóvá válik.

Az előadás címének rejtélyére viszonylag gyorsan fény derül. Goda Gábor maga meséli el nekünk az előadás keretében. Sajátos pillanata, különös eseménye ez a produkciónak: történik éppen az előadás, de „csak” önmagát adja elő, saját nevében (címében) mondja önmagát, kísérti az időt. Ha van abszolút jelen (jelenlét) akkor ez az. Hasonlóval csak József Attila próbálkozott: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: ‘Költőnk és kora’.” Hermészről kiderül, hogy nem a kópé isten, nem a tolvajlásnak, utaknak, híreknek halhatatlanja, „lélekvezető”, hanem egy másik Hermész, a Triszmegisztosz. Hogy ő ki? Eredeti foglalkozása szerint Háromszorosan Legmagasztosabb Hermész (így fordítható valahogy a Triszmegisztosz) ősi, beavatott tudás tudója, nem akárki tehát. Hamvas Béla úgy tudja – ő a kérdés igazi szakértője, a gnózis XX. századi magyar megszállottja –, hogy egyiptomi pap volt, bár személye egyáltalán nem fontos, nem beazonosítható. Nem is kell! A lényeg, hogy a „nevén reánk maradt művek legtöbbjében az ősi szellem szabad szemmel látható” – így Hamvas Béla. (Scientia Sacra.)S ezzel máris ráleltünk a szóban forgó Goda mű fő inspirátorára, tematikai centrumának eredőjére. Nem volt nehéz, nyílt titok ugyanis! A meditációba, értelmezésbe vont gondolat, színházi előadásunk materiális szövete, a színész-emberek együtt-munkálkodásának nyersanyaga Triszmegisztosztól való! Íme: „Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.” (Tabula Smaragdina.) Hogy mi ebben a gondolat, miért kell ráhagyatkoznunk, miféle „ősi szellem” szabadult ki itt palackjából, vált „szabad szemmel” láthatóvá? Ne siessünk! Minden válasznak rendelt ideje van.

A címben szereplő „13”-as szám magyarázatának elfogadtatásához nagyfokú hiszékenységre tart igényt az előadás. Különös, már-már hihetetlen történet az, ami elhangzik (épp most Goda szájából halljuk, szájhagyomány útján terjed tehát) 13 nagymamáról, akik világjobbító tevékenységüket nagy titokban – láthatatlanul – végzik, a hír-iparosok éber figyelmét ügyesen kijátszva. Arra a kérdésre azonban nem kapunk semmiféle érdemi választ, hogy mi köze van a Háromszorosan Legmagasztosabbnak a 13 öregasszonyhoz, hogy kapcsolódnak, ölelkeznek össze címben, tematikában?

Az is egy hihetetlen jelenet, mikor az egyik nézőtérnek háttal álló szereplő mindig pontosan céloz: kilövi nyílvesszejét, s láss csodát, épp ott van egy „cél”. Igaz, a becsapódás után jelenik meg, de a végeredmény szempontjából ez érdektelen: a kör 10, az kör 10! Hogyan lehetséges? Úgy, hogy felszámolta magában céljait (a célokok világát), s minden tevékenységét, mozdulatát a ható-okokra vezette vissza. Nem azért teszi, mert el akar érni vele valamit, hanem mert oka van rá! Az utólag megjelenő célkereszt paradoxonra utal így: íme az ember fia, aki képessé vált lenni tudásának okait létezése „céljaként” élni. Bravó! Ez a kör 10: nincs ennél nagyobb szabadság! Heidegger pontosan tudta ezt, meg is fogalmazta: „A létgondolkodás sem nem teoretikus, sem pedig nem gyakorlati. E különbségtevést megelőzően történik meg. Ez a gondolkodás, amennyiben van, emlékezés a létre és semmi egyéb…Az ilyen gondolkodásnak nincs eredménye. Következménye sincs. Lényegének az felel meg, hogy van. S akkor van, ha kimondja tárgyát. Történetileg mindenkor csak egy valami tartozik a gondolkodás tárgyához, a tárgya szerinti mondás. Aminek tárgyszerű kötelezőérvényűsége jóval magasabb rendű, mint a tudományok érvényessége, mivel szabadabb. Mert ez engedi a létet – lenni.” (Heidegger: Levél a ‘humanizmushoz’)

A „fent” és „lent” kapcsolata párhuzamba állítható a „kint” és „bent” kapcsolatával: erről is szó volt a Goda előadásban. Ha igaz ez az állítás, expressis verbis ki van mondva – „ami kint, az bent is, ami bent, az kint is” – úgy József Attila sorai bizony érvényüket vesztették: „ügyeskedhet, nem foghat a macska / egyszerre kint s bent egeret.” (Eszmélet) De foghat! A szubjektumnak és az objektumnak, az énnek és a világnak szembeállítása ma már kétes értékű vállalkozás. Korunk szellemi horizontján az ember (az „én”) inkább viszonylénynek gondolható, mintsem önmagában is létezni tudó szubsztanciának; szuverenitásunk, autonóm létünk kérdésessé vált. Két világháború árnyékában, az ökológiai katasztrófa rémképében ez talán nem is olyan meglepő. Ha nem tanulunk a fáktól – íme Goda tanításának tisztán kivehető kvintesszenciája – rossz végünk lehet. Ha nem tanulunk alázatot, úgy gyalázatunk lesz. De feloldható-e kint és bent ellentéte, békíthető-e a külső a belsővel? Nem könnyű, noha sokan próbálkoztak már vele. Nietzsche például így: „Azt az egész világot, amelyhez valóban van valami közünk, amelyben szükségleteink, vágyaink, örömeink, reményeink, színeink, vonalaink, ábrándjaink, imáink és átkaink gyökereznek – ezt az egész világot mi, emberek teremtettük, és olyannyira elfelejtettük, hogy utólag minderre egy saját teremtőt gondoltunk ki, vagy pedig a Honnan? kérdésével gyötörtük tönkre magunkat.” (Nietzsche: Vidám tudomány.) Heidegger – a fentebb már idézett Levél a ‘humanizmushoz’ című művében, úgyszintén radikálisan fogalmaz: „A ‘szubjektum’ és az ‘objektum’ a metafizika téves elnevezései, mely a nyugati ‘logika’ és ‘grammatika’ formájában kezdettől fogva kisajátította magának a nyelv interpretációját. Hogy mi rejtekezik ebben a folyamatban, azt ma még csak épphogy sejteni kezdjük. A nyelvet kiszabadítani a grammatikából és utat nyítni neki egy eredendőbb lényegszerkezet felé; ez a gondolkodásra és a költésre vár. A gondolkodás a lét igazsága iránti és által történő elkötelezettség.” (Heidegger)

Ha valaki megelégelte volna a filozófiai idézetek kritikában szokatlanul magas számát, úgy kéretik panasszal Goda Gáborhoz fordulni, akinek műve – talán még jobban, mint az eddigiek – tömény filozófia. Pontosabban fogalmazva nem az, csak annak látszik. Hermész Triszmegisztosz épp úgy, mint Hamvas Béla gnosztikus gondolkodó, beavatott, egzisztenciálisan érvényes, vallásos tudás szószólója. Goda pedig őket idézi, nem a filozófusokat: Husserlt, Heideggert, Merleau-Ponty-t. (Pedig idézhetné akár őket is, hiszen korunk filozófiai fejleményei, mindenekelőtt a metafizika-kritika nagyon közel került a gnósztikusok szellemi megfontolásaihoz.) Az a kérdés persze itt és most már nem megkerülhető, hogy miként képes egy színházi előadás, per momentán Goda Gábor filozófálni – értsd: beavatni nézőt olyan szellemi tartományba, ahol leginkább magára ismerhet, a létezés misztériumán álmélkodhat. Az érzékiségen keresztül! A képek és a hangok rejtjeleiben. A filozófiai mező pórusaiban, eresztékeiben találhat a maga gondolati tematikájára egy nonverbális, táncszínházi előadás. Nem azt kell „mondania” – megmutatnia –, ami ott van, ami egy diszkurzív gondolatmenet „láthatója”, hanem ami némán, „láthatatlanul” van ott, a két erős mondat közötti csendben, az észrevehetetlenben…

Így történhetett, hogy ez az előadás nem csak olyan, melyben elő-adnak valamit, hanem ki is állnak, állítanak közben, kiállítás tehát. A kiállított tárgyak ki vannak szolgáltatva az előadásnak: éppen ez az előadás. Érzéki erejük vitathatatlan, noha láthatatlanok, tükrök. Mikor nézni próbálom őket, mást látok: saját magamat. Meditációs szobákban vagyunk, szakrális terekben, s ami bennük történik, az meditáció. De közel sem csak a néző meditál, mert meditáltatják, hanem mindenekelőtt Goda Gábor. Ez most azt jelenti, hogy imát mormol, diszkrét monológot mond, műveli magát (ahogy a földet műveli az ember vetés előtt, aratás után). Goda ilyenkor ösztönlény inellektualitása hűlt helyén. Nem is lehet ez másképp egy olyan ember esetében, akinek a színház-csinálás életforma, növekedésnek, mélységvonzatoknak eseménye (lent és fent), létének léttörténése tehát. A közönség ekkor, ilyenkor csak hab a tortán, édesítőszer a teában. Ezúttal azonban túl messzire merészkedett: végzetesen közel saját magához. Zavarba hozó egy ilyen intimitás, alig lehet vele mit csinálni. Védekezni ellene felesleges, hiszen nincs benne semmi agresszió. Ezért olyan könnyű félreérteni. Ahogy egy zsigerből születő alanyi vers indiszkréció a kimondhatatlannal szemben, úgy ez az előadás a meztelenre vetkőzés megkísértése. Egy olyan produkcióval lepte meg magát Goda, melyben minden felesleges kacatot lehányt már magáról, maga mögött hagyott. Mint Assisi Szent Ferenc, mikor madarakkal értekezett. Hogy mit vett (vetett) le mindenekelőtt, mely leginkább pucérságra vitte, feminista széplelkek megbotránkoztatására? Hát mi mást, mint a színházat! Ezúttal nem a „kukucskálót”, hanem az „alternatívat” a sajátot. Hogy történhetet, s miért ‘láthatatlan’ (érthetetlen) ami ott maradt? Mert ki van fordítva, akár egy szoba, vagy mondjuk a nyelv. Hasonlatosan ahhoz, ahogy, vagy amiről ugyancsak Petri írt felejthetetlent: „az élet ez az élet ez az álom? / kesztyüként kifordítva ugyanaz / a nyelv A jobb a balra nem hajaz / De szótlan is elleszünk már hisz annyi / megtébolyult téblábol a fonákon / Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?” (Petri György: T. D.-höz.)Lehet, hogy Goda nem így fogalmazott magában, művében, de hogy „írásjeleket” most ő sem használt, az bizonyossággal állítható (a kérdőjelet persze kivéve.).

Nem lehet ezt az írást befejezni anélkül, hogy szóvá ne tenném benne a művészi alázatnak és fantasztikus fegyelemnek azt a csúcsteljesítményét, amire az új Goda-csapat ezúttal képes volt. Minden becsülésem az övék, nem tudok mást, csak hálát rebegni: Bodóczky Antal, Gergely Attila, Kocsis Gábor. Lőrincz Kriszta, Nagy Csilla, Oldal István, Réti Anna, Samu Bence, Téri Gáspár, Virág Melinda.

http://www.ellenfeny.hu/archivum/2008/10/2199-a-kiraly-is-meztelen?layout=offline