Tóth Ágnes Veronika – Rókatárgy

Tánc: 2005.március 10.

Turcsány Villő szobrász 1997-es diplomamunkája, a Rókatündérek különös tánca című alkotás ihlette goda Gábort, az Artus koreográfusát, hogy beleássa magát a Kína-szerte Igen elterjedt rókadémon legendákba, melynek eredményeképpen megszületett az Artus egyik legizgalmasabb darabja, a Rókatündérek. 

A cím szereplőkről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy olyan kivételes átváltozási képességgel bíró bűbájos, érzéki lények, akik beavatkoznak a földi emberek életébe, fenekestül felforgatva áldozataik életét. Mivel a rókalyukak gyakran sírok közelében helyezkedtek el, a kínaiak úgy tartották, hogy a rókákban a halottak lelke testesül meg újra: a rókák többféle metamorfózison mehetnek keresztül, ötven évesen asszonnyá, ötszáz évesen vonzó fiatal lánnyá, míg ezerévesen a természet minden titkát ismerő égi rókával képesek változni.

A Rókatündérek című darab mégsem csupán ezekről a lényekről szól. Számomra sokkal inkább arról, hogy több irányból érkező autonóm művészek találkozása ezerszer izgalmasabb végeredményhez vezet, mintha valaki csupán a köldökéig lát. Goda Gáborra mindig is jellemző volt a nyitottság más művészeti ágak felé, az egyes műfajok mixelése, de ebben az előadásban talán még a szokásosnál is hangsúlyosabb szerepet juttatott alkotótársainak.

A Medence Csoport – Magyar Gergő, Gross András, Terebessy Tóbiás, Bodóczky Antal, Bérczi Zsófia – sokarcú, kreatív, varázslatos díszletet tervezett a darabhoz, alacsony belmagasságú, zegzugos padlássá alakítva A Nemzeti Táncszínház galériáját. A különböző faanyagokból készült installáció egy hangsúlyos, központi belső térrel bíró labirintust idéz, mely a nézők számára körbejárható, sőt, ez alatt a körút alatt már be is lehet kukucskálni a réseken. A nézők később, A labirintus magjában körbeülik a színpadot, így aztán mindenki a saját nézőpontjából rakhatja össze benyomásait az előadásról. Ez a hangulatos tér több mint díszlet, hiszen pontosan idézi a Medence Csoport markáns szerepvállalását is az Ability Parktól a Labirintusig, például evidens, hogy csak természetes anyagokat használnak, hogy a nézők számára szabad külső-belső útkeresést tesznek lehetővé, és az is, hogy kerekes székkel látogatható az előadás. Külön érdekessége ennek a térnek, hogy nagyon erős zeneiséggel bír: minden meztelen talp toppanását felerősíti, a szereplők ki- és bejövetelét pedig fellógatott vékony falapocskák csattogása kíséri. Ez egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet, ahol egy kis időre a racionalitás játékszabályai nem érvényesek: mágikus tér.

A táncosok egyértelműen otthon vannak ebben a különös világban, a rókatündérek, Uminiakov Nina, Gold Bea, Dombi Kati és Nagy Andrea már a bejövetelünkkor igen zavarba ejtő tevékenységbe feledkeznek, egyikük a tetőn kúszik, a következő egy furcsa üvegvitrinben himbálózik, mint egy denevér, a harmadik porszívózza az auránkat (?), a negyedik pedig rókát, pontosabban élethű, izgő-mozgó rókabundát simogat az ölében.

A nézők és a táncosok között nincs szigorú határ, sem térben, sem egyébként, az előadás lényege, hogy ne csupán a darabban szereplő férfiak, hanem a darabot nézők is megkavarodjanak kissé. Ez a feladat maradéktalanul sikerült a lányoknak, akik egyszerre bűvölik pudinggá darabbeli partnereiket, Bakó Tamást és Lipka Pétert, akik szinte transzban követik végzetüket, és a férfinézőket akiknek a reakciói igencsak hasonlóak a szereplőkéhez. Ennek persze oka van, a vonzó rókadémonok ugyanis tudatosan átlépik a színpad szimbolikus határait és kinyúlnak a nézők felé, szuggerálják őket, suttognak feléjük. Ez egy nagyon érdekes csavar: ugyanis a nézés hatalma konvencionálisan ősidők óta a nézőké és nem a szereplőké, de a szemkontaktus kikényszerítésével fordul a kocka, és máris a táncosnők a dominánsak. Ez gyakori színházi trükk, de még erősebb itt, ebben a darabban, mivel ennek a hatalmi játéknak nagyon erős erotikus töltete van. A nő a “vágy tárgya” visszanéz, és a férfinézők egy része lesüti a szemét, mások pedig elfelejtik, hogy ez a vérforraló pillantása szerep része, és lelkesen (naivan) bedobják magukat. Pedig az előadás folyamatosan figyelmeztet, hogy nem árt az óvatosság a róka démonokkal, akik hiába változnak lánnyá, átváltozásuk sosem lehet tökéletes. Az egyik leglátványosabb jelenetben az egyik meg mámorosodott férfitáncos az egyik rókatündér ölébe fúrja magát, akinek fehér altestén árulkodóan felvillan a rókaprém.

Könnyed, talányos, varázslatos előadás. Most még el csíphető. Aki kihagyja bánni fogja. 

(Artus – Medence Csoport: Rókatündérek, Nemzeti Táncszínház Galéria)