(2012 június 21. Pilis – Látóhegy)
Ami ekkor történt azt csak évekkel később tudtam leírni.
Semmi, egy pillanat sem merült feledésbe. Minden kép éles, tiszta és maga az élmény is megrendítő maradt a mai napig.
A folyamat talán most volt a leggyötrelmesebb, és a hozadéka a legváratlanabb. Ez alkalommal sem egyedül fordultam. Gyöngy és S. Ádám is egész napos fordulást terveztek, míg F. Ádám előre tudta, hogy csak kb. 4 órát szeretne állni és forogni. Ez a mértékletesség nagyon szimpatikus volt számomra és amikor beszéltünk róla még nem tudtam, hogy mennyi bölcsesség rejlett benne.
Most nem a dombtetőn, hanem lejjebb egy kis völgyben álltunk fel mindannyian. Egymástól nem is közel, nem is távol, úgy 20-40 méterre telepedtünk le, épp, hogy ne zavarjuk, de mégis erősítsük egymást. A körök és az időmérő oszlopok már gyakorlott módon készültek. Két segítőm Bea és Gazsi most is velem voltak. Gazsi dokumentált és a tüzet készítette elő, Bea rám vigyázott.
Napfelkeltekor hárman Gyöngyi, S. Ádám és jómagam álltunk ki, illetve be a körökbe. F. Ádám később, a délelőtt folyamán csatlakozott. A Nap nagyon hamar felkelt és a hőség nagyon gyorsan elárasztotta a mezőt. Ez a nap volt az év legmelegebb napja. A völgyben, ahol álltunk több mint 40 fok volt. Egyre több vendég, látogató érkezett, hogy velünk legyenek. Ők a mező szélén, a fák tövében telepedtek le. Déltájt a napon lényegében már elviselhetetlen volt lenni. Rendszeresen vizet öntöttem a kalapomra, hogy valamelyest lehűtsem magam.
De azt hiszem most nem is az a lényeg, hogy miképpen telt a nap, hanem hogy miközben álltam és forogtam, egy gondolat egyre jobban fészkelte be magát a fejembe. Valami, ami már a sivatagban is előkerült. Nevezetesen, hogy hiteles vagyok-e önmagam számára, ahogy itt állok. Az egyszerű, szándék nélküli jelenlét, a puszta létezés állapotának fenntartása-e az, ami kitölt? Vagy már eleve elvárásokkal, tervekkel, végrehajtandó feladattal vagyok-e tele? Vajon a testi szenvedéseket, a fáradságot, a lábfájást, a hőséget miért tűröm? A várva várt holtponton való átbillenés vajon bekövetkezik-e, és ha bekövetkezik, akkor megnyílik-e a tér, a tudat, megszületik-e tengely, történik-e majd valami igazán szellemi, spirituális megélés? Egyre zavarosabbak lettek a gondolataim, egyre jobban elöntött a kétely. A tiszta cselekvés keresetlensége, akarat és cél nélkülisége, a létezés önmagáért-valóságában való szent elmélyülés, önzetlen elmerülés, mindez hova lett? Izzadok, szenvedek, tűrök és kibírok. Micsoda teljesítmény! Bizonyítok önmagam és mások előtt. Bizonyítom, hogy erős vagyok, hogy szellemi lény vagyok, hogy végig csinálom. A büszkeség, az erő, az ego és a félelem tart talpon. Félelem, hogy nem tudom bizonyítani, hogy az vagyok, akinek látni akarom magam. Micsoda kudarc lenne. De nem, ezt így nem szabad csinálni. Ez így pont az ellentéte annak, amiről a fordulás szól. Abba kéne hagyni. De hiszen már több, mint tíz órája állok. Most hagyjam abba. Nem, inkább kibírom! Felötlik gyermekkorom indiánja, a férfi minta, a kínzócölöphöz kötözött indián, akinek az arcizma sem rándul, miközben kések és nyílhegyek fúródnak a testébe. Mindent kibírok, nem sírok, nem mutatom a fájdalmaimat, érzéseimet. Így tanultam apámtól, így kell férfinak lenni, tűrni és nem kimutatni sem testi, sem lelki fájdalmát. És mennyi munkám van abban, hogy ezt az indián elengedjem végre, hogy tudjak érezni, gyengének lenni, és nem megfelelni. De most lám, itt van újra az indián, kikötve a kínzóan tűző napra, és a korábbi fordulataimkor megteremtett szakrális Világtengely, mely összeköti az Eget és a Földet, most önön kínzócölöpöm. Én vagyok a tengely, a kínzócölöp és az az indián, aki hozzá van kötve. És mégsem vagyok egyik sem. A hiteles önazonosság a tökéletes ellentétébe fordult. Fordult! No, hát ez is egy fordulat! Bea félóránként előbukkan az erdőszéli árnyékból, vizet hoz, időt jelez, megtöri a monoton fájdalommal teli ürességet. Gazsi egyre ritkábban tűnik fel a kamerával, mintha kedvét szegte volna valami. Talán én magam, ahogy nem vagyok önmagam? Egyre több fej néz felénk a fák alól, egyre több tükröt látok, mely egyszerre kételkedik és bízik bennem.
Fordulj tovább!
Legyél önmagad!
Már nem bírom a cipő szorítását, óvatosan kibújok belőle, inkább mezítláb a szúrós talajon, de szabadon. Ez is egy döntés. Magam döntök arról, amit teszek. Magam döntök arról, amit teszek? A belső késztetés motivál, de ki dönt? Ki az, aki dönt? Miféle külső és belső erők mozgatnak? Én nem egy ember vagyok. Minden ember egy egész faluból áll, ahogy a kínai mondja. Vágyak, akaratok, gondolatok, érzések ellentmondó sokasága. A sokaság, aki vagyok, az dönt. Megegyeznek valahogy. Nem én döntök arról, amit teszek, de magam döntök arról, ahogy megélem azt, amit teszek, ahogy vagyok. Ezt már tényleg én csinálom, én egyedül. Ez az Én már nem egy falunyi sokaság, ez az Én már az egyedüli én, aki rákapcsolódott a Mindenségre, és attól lesz önmaga, hogy megszűnik valakinek lenni.
Fordulj és legyél önmagad, mondom magamnak.
És akkor a halvány fény, mely irányt mutat, határozottan bevillan, és akkor kilépek a körből. Abba hagyom, de nem feladom. Ma ez volt a feladatom. Elengedem a tervet, az elvárásokat, az indiánt, a büszkeséget, a hiúságot. Átsétálok a mezőn az erdő széle felé. Leülök a lemenő Nap fényében, a kíváncsi szempároknak nem felelek, csak vagyok és végre jól vagyok. A 15 óra küzdelmet elengedtem. Megengedtem magamnak, hogy gyenge legyek. Nézem, ahogy Gyöngyi és Ádám még mindig a mezőn állnak, majd aludni megyek. A csillagok hamar az égre kerültek. Fekszem és nézem a csillagokat. Alszom. Reggel felébredek. Nézem a tiszta, kék eget. És végre újra tudom és élem, hogy a csillagok akkor is az égen vannak, amikor nem látom őket.
2017 Budapest