Fülöp Laci barátomtól 25 évvel ezelőtt hallottam ezt történetet, ami alapvetően meghatározta gondolkodásomat, az önmagamhoz és a világhoz való viszonyomat. A történet a XIX. századi japán festő géniusz Hokusai életének végső szakaszát idézi fel. Az anekdota szerint egy különös megrendelő kérésére a híres festő egy kakas megfestésére vállalkozott. Néhány hónappal később, amikor a megrendelő megjelent, hogy a képet átvegye, Hokusai csak annyit tudott mondani: még nem vagyok meg. A türelmes megrendelő újra és újra megjelent, de Hokusai válasza mindig ugyan az volt: még nem vagyok meg. Végül, amikor a megrendelő 10 év után újra megjelent, Hokusai közölte – Most megvan. – Ott helyben kitett egy üres vásznat és néhány másodperc alatt megfestette a kakast. A megrendelő kételkedve nézte a képet – Miért kellett erre 10 évet várni, ha néhány másodperc alatt megfestetted? – kérdezte. S akkor Hokusai kinyitotta műtermének ajtaját, ahol több száz kakasfestmény sorakozott. „Most már bármikor meg tudom festeni” – mondta.

Amit ebből megértettem az a következő:
A megrendelő személye szimbolikus, aki ez esetben nem más, mint Hokusai legbelső énje, a szerepek és elvárások nélküli letisztult önmaga, Isten, a mindenség, az univerzális tudat, az Egyetlen.
Hokusai több száz kakas megfestésének gyakorlásával igyekezet eljutni a tökéletes kakas megfestéséhez, de nem járt sikerrel. Éveken át tartó próbálkozása volt az út, ami végül önmaga belső lényegének megértéséhez vezetett. A kakas motívuma csupán szelleme ébredésére hívta fel önnön figyelmét.
Ez a történet segített engem annak a megértésében, hogy mindennapi tevékenységem célja nem más, mint hogy abban elmerülve, azt tökéletesítve önmagamra találjak. Ne a külső formákban, hanem figyelmes pillanatnyi jelenlétemben találjam meg saját létezésem minőségét.
Semmilyen elvárásnak nem kell megfelelnem. Még a sajátjaimnak sem. Saját észrevétlenül és rafináltan kialakuló konvencióim a legveszélyesebbek, mert elhomályosítják látásom tisztaságát, elkábítanak és a felszínen tartanak.
Az éber ismétlés viszont egyre mélyebbre visz. A gyakorlás ideje alatt eltűnik a látszólagos feladat. A cselekvés jelenidejűsége válik elsődlegessé. Szerepeim eltűnnek. Megszűnök. Nincs cél, amit elérhetek, amit el kellene érnem, csak létezésem minőségének fenntartása. Ez a folyamat az út. De az út mégsem folyamat. – Az út nem előttem, nem mögöttem, az út éppen a talpam alatt van. –
Ezt leírom:
EZEK BETŰK
Forma és tartalom eggyé válik.

Minden mozdulat teremt valamit, de egyben valami korábbit el is tüntet. Minden pillanat, minden teremtő mozdulat egy újabb „Tabula rasa”, egy újabb reggel, melyre a Kakas emlékeztet.
Gondolkodás helyett figyelem.