BEMUTATÓ
a Baltazár Színház és az Artus közös produkciója
BEMUTATÓ: 2024. október 12-én 19:00.
További előadások:
október 13. és 16.,
19:00h
Artus Stúdió
Nézni és látni vajon ugyanazt jelenti? Láthat-e az, akinek nincs szeme, lehet-e vak, akinek van? Hogyan ragadhatjuk meg a látszat mögött rejtőző valódit, lényegeset? Fontos kérdései voltak ezek Jacques Lusseyran vak írónak a XX. században, és fontos kérdései a Baltazár Színház és az Artus együttműködéséből létrejött előadásának is, amelyet a francia író élete és két regénye inspirált. Az IDEJE VAN A FÉNYNEK c. előadást a két társulat vezetője, Elek Dóra és Goda Gábor közösen rendezte. A produkció valós történet alapján készült, a főszerepet Klabacsek Dániel vak színész játssza.
a Baltazár Színházról…
Az 1998-ban alakult Baltazár Színház az egyetlen olyan színtársulat hazánkban, melynek tagjai értelmi sérült, illetve látás- és mozgáskorlátozott színészek. A Baltazár egyszerre lát el művészi és társadalmi feladatot, hiszen lehetőséget teremt sérült emberek számára, hogy tehetségüket megmutassák, a nézők számára pedig, hogy megtapasztalják a bennük rejlő különleges tehetséget. A Baltazár legfontosabb célkitűzése, hogy előadásaikkal bebizonyítsák: a sérült emberekkel kapcsolatos előítéletek átírhatók –általuk színesebb és gazdagabb a világ. A társulat társadalmi integráció lehetőségét nyújtja sérült emberek számára. Előadásaikkal – a színházszeretőkön túl – szociálisan érzékeny nézőket szólítanak meg.
Előadók
Klabacsek Dániel, Kovács Panka, Keresztes Anna, Kocsi Zsófia, Kőrösi-Fehér Nándor, Medetz Attila, Szilvásy Márton
Alkotók
Szövegek: Jacques Lusseyran, Vörös István
Jelmeztervező: a másik Kiss Gabriella
Fénytervező: Kocsis Gábor
Videó: Lukács Mihály
Hang: Ragó Annamária
Smink, haj: Nagy Réka
Rendezte: Elek Dóra és Goda Gábor
“Egy éve dolgozom a Baltazár Színházzal az új közös koprodukciós előadásunkon. Elek Dórával közösen rendezzük. Itt a színészek mind vagy értelmi sérültek (többségében Down-szindrómások) vagy látás- és mozgáskorlátozottak. (A köznyelvben sokszor “fogyatékosnak” vagy finomabban „fogyatékkal élőknek” nevezik őket, de érthető módon ők maguk nem szeretik ezt a megkülönböztető, megbélyegző megnevezést, inkább a „sérült” kifejezést preferálják.) Mindegyikük más, mindegyikük egyéniség, ugyanakkor – így együtt, mint csapat, mint társulat, mégis egységesek. Eltökéltek a színházcsinálásban, őszinték, nyíltak, érzelmileg hihetetlenül gazdagok, ugyanakkor törékenyek, érzékenyek, sérülékenyek. Ki tudják fejezni az érzelmeiket, tudnak sírni, ölelni, és tudnak veszekedni is. Mind csodálatosak!
Míg az egyik oldalon megjelenik a hiány, a másik oldalon felbukkan valami többlet, valami csodás gazdagság!
Eleinte aggódtam, hogyan fogok tudni velük dolgozni, hogy értek szót velük, mit értenek majd meg, mennyit és mennyi idő alatt rögzítenek, hogyan jegyeznek meg mozdulatokat, mondatokat, mennyit kell majd gyakorolni, és egyáltalán, hogyan kell velük ’jól bánni’.
Aztán elkezdtük a közös munkát és minden olyan egyszerűvé és egyértelművé vált. Semmi kérdés, semmi kétség nem merült fel. Tiszta költészet és szerethetőség a velük való munka és lét.
Ráadásul általuk újra megértettem valami fontosat, de most nemcsak intellektuálisan, hanem annak valódi, átélhető mélységében. Nevezetesen, hogy mindannyian sérültek vagyunk. Fogyatékkal élünk mi is mind, legfeljebb nem tudunk róla, vagy nem valljuk be magunknak. (Ha a ‘fogyatékkal élő’ kifejezés mindannyiunkra érvényes akkor már nem is megbélyegző.) Hiszen valójában egyikünk sem ép, egyikünk sem ’egész’-séges, csak szeretnénk azok lenni. Hogy fogyatékkal élünk, hogy sérültek vagyunk, ez a természetes, ez így emberi. Sérültek vagyunk születésünktől kezdve, szüleink vagy nagyszüleink által, akik átadták saját sérüléseiket, amit a századok és a történelem ejtett rajtuk. Tovább sérültünk a társadalom, az iskolarendszer, a politika által, és sérülünk folyamatosan egymás sérülései és önmagunk által. Különböző súlyosságú sérüléseink különböző mértékben korlátoznak bennünket. Sérüléseink azonban nemcsak korlátoznak, hanem jó esetben motiválnak is, hogy miattuk és általuk tanuljunk és próbáljunk egészségessé, ’egészekké’ válni.
A nehézség az, hogy a mi sérüléseink, fogyatékosságaink legtöbbször nem láthatók, így könnyen elrejthetők, letagadhatók, és olykor egyszerűen nem tudunk róluk. Így ezek a fel nem ismert vagy el nem fogadott sérülések (fogyatékosságok) nem tudnak tanítani bennünket, vagyis nem tudunk tőlük, általuk tanulni.
Fogyatékosságunk nem magukban a fogyatékokban vannak, hanem azok eltagadásában, el nem fogadásában. Amint felismerjük és elfogadjuk, hogy tökéletlenségünk a természetünk, abban a pillanatban fogyatékunk tanítómesterré válik és rávilágít arra, hogy miben rejlik a mi egyedi erőnk, békénk, hogy rejtett képességeink vannak, melyek által sokat adhatunk a többi embernek – és saját magunknak is.
Köszönöm Nektek kedves Baltazár színészek, Down-szindrómás és sokféle sérültek, mert ’fényt’ gyújtottatok az én sérült, fogyatékos szívemben.
És milyen különleges, hogy készülő előadásunk címe ez lett: Ideje van a fénynek
Úgy érzem létrehoztunk egy érzékeny és megindító előadást, mely egyáltalán nemcsak diagnosztizált sérülteknek szól, hanem minden színházszerető nézőnek, minden önmagát ’ép’- és ’természetes fogyatékkal’ élő embernek, vagyis mindenkinek, és bízom abban, hogy sokak számára felkavaró felismeréseket hoz majd.” Goda Gábor
Támogatók:
Magyar Művészeti Akadémia, Nemzeti Kulturális Alap, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat, Kulturális és Innovációs Minisztérium
Külön köszönet:
Claire Lusseyran-nak és Hevesi Mihálynak