Játsszuk azt, hogy… üzenet Bodóczky Istvánnak – Finisszázs

Reditus – visszatérés / Andrási Gábor megnyitó beszéde – részlet

„Ami nem személyes, arra nem lehet emlékezni” – ezt Nádas Péter mondja a Szépírás mint hivatás című esszéjében. A tagadó mondatot most állítássá alakítom: „Csak ami személyes, arra lehet emlékezni.” Az ember – állítólag már embrióként is – mást se tesz, mint emlékezik.

Játsszuk azt, hogy egy üres képet, a hiányt, vagy egy egész kiállítótermet töltünk meg valakire emlékezve; egyszerre vele és nélküle. Vesszük a bátorságot és visszatérünk a pár éve kísértetiesre sikeredett kiállítás helyszínére, mint túlélők, akik a maguk életéből, a maguk életével a tanúi valakinek. Mert nemcsak valaminek, hanem valakinek is lehet a tanúja lenni. Tanúja egy a földön a neki adatott időben tevékeny egzisztenciának, amelyből – az emlékezés útján – a szellemi lényeg talán tovább is megmarad, mint a hozzá kapcsolódó anyagi létezők. Ottliknál ez a Valencia-rejtély; a megválaszolhatatlan kérdés, hogy ami nincs anyagból, az vajon „valahol, valahogyan” mégis megmarad-e?…

…ITUS és REDITUS: távozás és visszatérés. Ez a két szó egy III. századi – Istvánnak utóbb oly kedves – római oltárkőről került előbb a Scrapbookba, és most ide, a visszatérés helyszínére. Betűiket ezúttal nem kőbe vésték, hanem törékeny üvegbe öntötték a távozás és a visszatérés gondolatát felidézni kívánó kezek. Hol erős a kontúrjuk, hol áttetszők, hol opálos- homályosak: akár az emlékezés. Minden tárgy olvasható betűként, és mindegyiket, ahogy Pilinszky írta: „egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják.” Ez a különböző tárgyak önazonosságában is benne rejlő közös jelentés többféle alakot ölthet: most az eredetileg személyes ajándékként megszületett üvegbetűk – megsokszorozódva és installációvá növekedve – oszlopot burkoló domborművet, vagy térbe függesztett ikonosztázt alkotnak.

És ahogy a tárgyak olvashatók betűkként, úgy a betűk is láthatók tárgyakként; ez nemcsak Formanek Zsuzsa üvegöntéseire áll, hanem arra a leheletfinom, színes papírkárpitra is, amit Benczúr Emese görgetett elénk a szállítás tekercs-állapotából. Ezen a szövegmunkán a hiány formálja a feliratot. Emese, ahogy megszokhattuk tőle, paradoxonokkal dolgozik: a mondat – „Próbálj érzékeny maradni” – betűit egyszerre óvatos-szenzitív és kíméletlen-határozott módon tépkedte ki az apró darabkákból összevarrott, jókora papírfelület testéből.

Mást se próbál az ember, mint érzékeny maradni – ahogy mondani szokás: „a körülmények dacára.”Ez majdnem lehetetlen. Vagy mégsem?…” „Tíz éve Istvánt kértem fel opponensnek a doktori dolgozatomhoz. Tudtam, hogy ebben nincs pardon, nincs barátság; komolyan veszi a feladatát. Nem tévedtem: véleményével alaposan megizzasztott; és akkor éreztem azt, hogy egészen „belemászott a fejembe”. Így lehetett ez a gondolataira nyitott tanítványaival is; évtizedeken át. Most ezt a „belemászós” helyzetet – visszájára fordítva és abszurd módon óriásira növelve – Glaser Kati munkája, a Bodó-fej teszi lehetővé számunkra. És hogy mit találunk odabent? Szerencsés esetben önmagunkat – és ez a Bodó-pedagógia lényege.

A kísérletező szellemű élménytanulás, a „Bodó-pedagógia” gyakorlati működését láthatjuk a Dévai Zsófi AKG-s tanítványai alkotásaiból válogatott összeállításban. A diákművek István művészi és művésztanári életművére adott szabad reflexiók. Fontos tudni, hogy az AKG nem művészeti iskola, ezért lehet az ott folyó munka alapja István „művészettel nevelés” felfogása, amit – jó okkal – megkülönböztetett a „művészetre nevelés”- től…