Mestyán Ádám: “Nagyon érzékeny testet kaptam”

Rókatündérek

Amikor a szív már egészen hideg, nem szabad sétálni menni. Véletlenül összetalálkozik az ember egy rókatündérrel, és kész a baj. A már összeaszott, töpörödött húsdarab hirtelen forró vérrel telítődik, és a halhatatlanság igézetének bedőlve a szerelem szót dobogja. Olykor elég ehhez egyetlen pillantás is, máskor évekig velünk marad a rókatündér – ilyenkor még fájóbb az elválás, még nehezebb a halál. Az Artus Rókatündérek című előadása a kínai népi mitológia lényeit idézi meg. Ezek a Japánban és Koreában is köztiszteletnek örvendő szellemek előszeretettel jelennek meg gyönyörű lányok alakjában. Nem mind gonosz, sőt, tudunk olyan esetekről is, amikor egy rókatündér hű feleség volt, és csak férje halála után választotta a halhatatlanságot. Az emberek mégis tartanak tőlük, mert szertelenek és veszélyesek. Az Artus csipkefinom performansza a transzcendencia fátylát borítja az amúgy meglehetősen materiális Nemzeti Táncszínház galériájára.

Goda Gábor rendezésében csodálatos, noha a kelleténél kissé hosszabb alkotást láthat a néző. Turcsány Villő szobrai inspirálták a vizuális táncelőadást, mely az Artus történetének egyik legegyszerűbb darabja. Ezt az egyszerűséget először is kéretik pozitív értékítéletnek tekinteni, másodsorban pedig „relatív” egyszerűségről van szó. Az Artus korábbi, olykor az értelmezhetetlenségig összetett műveihez képest most teljesen letisztult, éles formavilágú mítoszi valóságot mutat be. Ez a tendencia, azaz a transzcendens, mitikus történetek színpadra állítása és a „másik” élet bemutatása korábban is jellemezte a társulat repertoárját. A mítosz hálás alapanyag, mégis kevesen tudják jól kezelni. A Rókatündérek kínai mesék szövedékéből épül fel, de semmi kínai nincsen benne. Épp azzal bájol el és gyakorol hatást az emberre, hogy nyitott, s a nyilvánvaló távol-keleti körítésben nagyon is európai egzisztenciális problémákat mutat be. Vagy inkább azt, hogy a legalapvetőbb életszituációkban nincs különbség Kelet és Nyugat között. A kínai szerelmes éppúgy szenved, mint, teszem azt, a holland.

Pontosan ezt a mondanivalót szolgálja az előadás földrajzi felosztásoktól mentes tere is. A fatörzsekből, deszkákból és egyéb anyagokból felépített installáció a Medence Csoport alkotása. Hatalmas munkát fektettek bele ebbe az építménybe, melyet – mint egy kolléga megjegyezte – az Artus végül nem használ ki igazán. Két szakaszból áll: egy körfolyosóból, amely mintegy körbeöleli a színpadot, és amelyen át a nézők bejutnak az előadás terébe. Ily módon már a belépés is az előadás része. A furcsa faépítményben bolyongva kedves és rémisztő látomások tűnnek fel. A motozások és neszek (melyek a későbbiek folyamán állandósulnak) közepette először egy lebegő nőalakkal (Nagy Andrea) találkozunk. Üvegkalickájában papírdarabokat fú a szél, szemét csodálkozva mereszti a külvilágra. Egy óramutatókból álló fal arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak másvilági térben, hanem meghatározhatatlan időben is vagyunk. A deszkák között valaki motoszkál, s megpillantjuk a testével félig lelógó legrókatündérebb rókatündért, Umniakov Ninát. A súlyos faillatban továbbevickélve a csábos mosolyú Dombi Kati szőkesége állít meg. Pontosabban a kezében tartott különös porszívó, amellyel körbetisztítja a bejövőket, kiporszívózza az aurájukat. Más csodák és furcsaságok mellett, gőzölgő teáskannák és tükrök között az utolsó előkép Gold Bea jelenete. Egy padon ülve fehér kisrókát simogat, amiről hamar kiderül, hogy csak egy kesztyű. Amikor aztán belépünk a színpadi térbe, előzékeny játékmesterek a helyünkre terelnek.

Érdemes erről a helyről is néhány szót ejteni. Egy kifutóról van szó, melyet kétoldalt padsorok szegélyeznek. A nézőtér mögötti falak át vannak lyuggatva, ahonnan időnként szemek és hangok, szorongató neszek szűrődnek át a hátunkba. A kifutón egy (talán az Osiris tudósításokból ismerős) kiskocsin álló házikót épít a félig pap, félig írnok füles sapkás szertartásmester. Amikor mindenki beért és helyet foglalt, Nagy Andrea lép be, aki már puszta túlvilági megjelenésével felborzolja a háton a szőrt. A kifutón lejátszódó események túlnyomórészt egy irányba tartanak, északról dél felé, ez semmiképpen nem erőssége a darabnak. Az óriási faépítményt innentől kezdve nem használják (ki), minden a kifutón történik, s ezért kár. A játékmestereken és az említett négy „rókatündéren” kívül két enigmatikus férfi, Bakó Tamás és Lipka Péter játssza el a néma történeteket. A fent emlegetett relatív egyszerűséggel itt kerül bajba az elemző. A játék ugyanis nem narratív. Képek és jelenetek váltják egymást, de nem érünk el sehonnan sehova. Azaz valami állandót, valami folyamatos jelenlétet varázsolnak elénk. A négy nő rókatündérként különböző szituációkban csábítja a két férfit. Olykor azonban a dolog megfordul, és a nők válnak a szenvedés alanyaivá. Nem a férfiak állnak a középpontban, hanem a hölgyek, a rókatündérek. Hogy úgy mondjam, egy nagyon „női” darabról van szó.

Nem a biológiai nem tekintetében, nem a társadalmilag elvárt nőszerepben, hanem valahogy úgy női, ahogy a Kill Bill női film. A négy rókatündér ugyanis nem arctalanul „tündéri”, sőt, egyáltalán nem tündéri. Veszélyes, hatalommal bíró lények ők, akik a színen időnként végigvonuló férfiakat érzékenységükkel és érzékiségükkel igézik meg. A négy színésznő egyénített karaktereket formál: Nagy Andrea félelmetes éteriségével viszi az előadást, Dombi Kati maga a mosolygó halál, Gold Bea a puhán szökellő végzet, Umniakov Nina pedig egyszerűen a rókatündérség ideáltípusa: a femme fatale és a kislány ügyes keveréke. Az előadók készítették a koreográfiákat, saját ötleteik nagy szerepet kapnak a darabban. Nem véletlenül használom fentebb a „színésznő” szót. Szerintem ugyanis nem táncelőadást láttunk, hanem színházat: szöveg, test és látvány szerves egységét, melyből a drámai mozzanatok sem hiányoztak. Talán ezért is gondolta úgy a befogadó intézmény, hogy nem reklámozza túl ezt az előadást. Amellett, hogy a produkció toronymagasan kiemelkedik az elmúlt hónapok itteni terméséből, az Artus nemzetközi és honi hírneve is megérdemelt volna egy kis reklámot. Hála istennek az együttes ingyenes magazinjába és hatvannégy oldalas, szintén ingyenes programfüzetébe bekerült a dolog. Igaz, ezekhez csak a helyszínen lehet hozzájutni.

A Rókatündérekben Goda és társulata tehát színházat csinál. Az egyik legfinomabb jelenetben a négy hölgy a nézők felé fordul, majd a színpad szélére kuporodik. Kezüket sóváran nyújtják felénk, artikulálatlan vágyódó hangokat, vakkantásokat hallatnak. Mint kicsiny, szeretetre vágyó állatok bizalommal fordulnak felénk, emberek felé, hogy aztán nagy vágyódásuk közepette hátravessék magukat, és újra kezdődjön a játék. Később felállnak, és miközben immár tündérként libegnek felettünk, halkan suttognak. Olykor kihallatszik egy-egy mondatfoszlányuk: „olyan törékeny a testem”, „nagyon érzékeny testet kaptam”. A rókatündér veszélyes lény, sebezhetőségének illúziójával igáz le. Ne higgyünk nekik, erősebbek a földi halandóknál. De miért is van akkor szükség a két férfi által megszemélyesített gyarlóságra? Interpretációmban azért, mert a rókatündér nemcsak veszélyes, hanem szerelmes lény is. És hát a rókatündérnek is van sorsa. Ég és föld között áll, kínai daimón, ázsiai Erósz ő. E medialitásról szól az Artus színháza, mely, azt hiszem, a korábbi darabok megértéséhez is hozzájárulhat.

A köztesség színházában az isteni és a földi világ között vergődő valóság tárul fel. Valami eldöntetlen, se ide, se oda nem tartozó. A Rókatündérekben a címalak metaforáján túl, az ábrázolástechnika, a belső tér-idő használata és a gesztusrendszer is mind ezt szolgálja. Az isten és ember között álló lények sorsa tragikus. Ők választhatnak a halhatatlanság és a földi lét között. A szerelem eszközével teszik próbára őket. A férfiak ezen eszköz szolgálatában állnak. Röghöz kötöttségüket a hatalmas vesszőnyalábok is jelzik, közülük egyet az egyik rókatündér is átvesz. Az egyik legmegdöbbentőbb jelenetben az egyik hölgy felemelt szoknyával lép be, alul teljesen meztelen. Nemi szervét rókaprém borítja, hátul kicsiny rókafarka van. Szürreális, mégis az adott valóságba illeszkedő kép. Az egyik férfi fejjel lefelé lóg a színpad közepén, a ruháját szemérmesen leengedő nőróka az ő fejét veszi gyengéden ölébe, és babusgatja egy darabig. Ez a közvetlen kontaktus választást jelez, valami földi iránti elhatározottságot. Ő fogja a rőzsenyalábokat is hordozni. Ez a rókatündér már velünk marad, nem emelkedik a halhatatlanság biztos menedékébe.

Az Artus „egyszerű” előadása misztikus színházat kínál. Erdőt, suttogást és rejtelmes lényeket. A lélek esendőségéről beszél, és arról az állandó veszélyről, amelyet a nem megfelelő személybe fektetett bizalom elvesztése okozhat. A mediális világ jellemzője ugyanis a súlytalanság. Egy köztes lény számára nincs teher, nincs a halandók mércéjével mérhető igazság. A Rókatündérek teremtette valóság finom fátyol, arról szól, amire nincsen szó. Vagyis arról, hogy körülöttünk olyan a világ, hogy nem tudjuk uralni. A halál például olyan dolog, amelyet még a rókatündérek sem hajthatnak az uralmuk alá. Tudásunk véges, a szívünk törékeny, és még arról sem tudunk semmit, akivel mindennap együtt ébredünk. Ki tudja, lehet, hogy ő is rókatündér.

Artus: Rókatündérek (Az Artus –Goda Gábor Társulata és a Medence Csoport előadása a Nemzeti Táncszínházban )

SZÍNHÁZ 2005. május XXXVIII/5.