Ars poetica

Két színházi függöny között élek
Az egyik önmagam, a másik a világ felé nyílik
Ritkán

szellemiség és kreativitás

függetlenség - szabadság

A legfontosabb az Artus-ban az a kreatív energia, ami alkotások létrehozásán túl olyan embert előfeltételez, aki teremtő erővel rendelkezik és képes - elsősorban a saját életét - alkotó módon irányítani. A kreativitás valójában életenergia.

Minden művészi cselekedetünk olyan manifesztum, mely analógiája az életnek, sőt talán magát az élet természetét is meghatározó Rendnek. Az alkotó emberként meg akarjuk találni azokat a törvényeket, amelyek bele vannak írva az emberi lélekbe, az emberi tettekbe, a kövekbe, a csillagokba.

Mindenki, aki itt dolgozik és alkot az Artusban, önmaga döntött úgy, hogy egy törött ablakú, fűtetlen gyárépületben tölti idejének nagy részét. A döntés lehetősége önmagában a szabadság egyik alapköve.

Az igazi szabadság ugyanakkor nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, és még csak nem is azt, hogy azt csinálunk, amit akarunk, hanem hogy megértjük, mi a dolgunk a világban, megértjük, mit kell tennünk és képesek vagyunk azt akarni és véghez is vinni.

az alkotó és a néző

kortárs és alternatív

Az alkotások, amiket létrehozunk, tükörként mutatják meg, kik vagyunk és hol élünk valójában. Ám az igazi alkotás nem rólunk, nem az alkotóról szól. Értékké csakis akkor válik, ha a nézőt megszólítja, megérinti, önmagára, a jelenlétére ébreszti. Egy alkotással találkozva önmagunkat felfedezni, valódi önmagunkra emlékezni: ez az alkotó és a néző közös varázslata.

Befogadóként, nézőként tekintetünkkel újrafestjük a képet, újraírjuk a történetet. A figyelem és az emlékezet lefejti az alkotásról azt, ami mű, ami idegen, s marad egy csakis ránk érvényes, személyes ikon, egy felénk mutató jel, hogy egy alkotásban ott van a világ és az egyén összhangjának reménye.

A kortárs - alternatív gondolkodású művészember nem híve a merev konvencióknak, viszont egyszerre épít a tradíciókra és aktívan nyitott a változásokra.

Az alternativitás nem intézményi vagy minőségi meghatározás, hanem hitvallás, filozófia, életmód és munkamódszer.

A kortárs-alternatív előadásoknak, alkotásoknak saját, belső nyelvezetük van. Vagyis a mű eszköztárát, stílusát, belső logikáját érezhetően maga az alkotói folyamat alakítja ki, és nem pedig előre meghatározott szakmai vagy rendezői szabályok, szokások vagy elvárások. A kérdés, hogy a nézőben megteremtődik-e az érzet, hogy amit lát, annak egységes és felfogható belső rendszere, saját nyelvezete van. A „saját nyelv” megtalálásához nyitott, kísérletező munkafolyamat kell. Egy ilyen alkotói folyamatban a résztvevők sokszor olyan ismeretlen világokat fedeznek fel, ahol számtalan, biztosnak tűnő szabály érvényét veszti. Ez hihetetlenül izgalmas és inspiráló, ugyanakkor végtelenül kockázatos is, mert nem garantált, hogy a születendő előadás a megszokott nézői vagy szakmai elvárásoknak megfelel. Sőt.

Artus = a Jelenségek művészete

jel, jelzés, jelen, jelentés, jelenlét, jelentős, jelenet, jelenség

A jelenségek világa metafizikai valóság. A jelenség anyaga a jel: életünk során megmutatkozó, pillanatnyi, de mégis nagy kiterjedésű látomás. A látomások az élet felszíni eseményei mögött bújnak meg, amelyeket csak az láthat, aki az adott pillanatban kellő éberséggel rendelkezik. Jelen van. Művészi értelemben a Jelenséget az előadók és a nézők közösen hozzák létre. A jel és a jel megpillantása, vagyis a Találkozás hozza létre a Jelenséget, ami akkor születik, ha a Találkozás olyan intenzív, hogy a pillanat belső idejét összesűríti és szétrobbantja. Ilyenkor lesz a pillanatból örökkévalóság. Ekkor kapcsolódik az individuális magányos személy közvetlenül a másik emberhez, a világhoz, az univerzumhoz. Megszűnik az elkülönültség. Az örök visszatérés álma egy pillanatra megvalósul. Számomra ez a színház lényege, a katarzis momentuma. Minden előadásunkkal egy újabb lehetőséget keresünk egy ilyen találkozásra. Egy ilyen találkozás nem az azonnali megfejtés-értelmezés, hanem az érzések és intuíciók tartományába esik.

Az életet ilyen intenzitással tekintve jutunk el ahhoz a metafizikai állapothoz, amikor az a meggyőződésünk, hogy az adott pillanatban végre valóságot látunk. Számomra a színház lényege nem a „darab” maga, hanem a szituáció (a találkozás) minősége, amiben az emberek (előadók és nézők) részt vesznek. A színházi helyzet, - melyet egykor ünnepnek, rítusnak, szertartásnak is neveztek - elvezeti a benne résztvevőket egy olyan dimenzióba, ahol az elszigetelt, magányos individuum és a közösség közötti szakadék eltűnik. Az ünnepi vagy szertartás színház a közösséget, a találkozás minden résztvevőjét egy mitikus világba repíti, ahol az egyén végre önmaga lehet, mert léte nem feszül a közösség ellen, amelyben élnie kell. A színház anyaga és eszköze: az előadó, az előadás, a tánc, a szó, a tér. A színház lényege még csak nem is a mű maga. Mindez csak eszköz, hogy az átszellemült és átlényegült szituáció megszülethessen.

Goda Gábor