(2010 május 23. Magyarország – Pilis)

2010 pünkösd vasárnapján, május 22-én szombaton érkeztünk a jurtához és alighogy bepakoltunk, ránk szakadt az ég hihetetlen záporban. Vasárnap egy csepp eső nem esett a Látóhegyen. Később megtudtam, hogy a környékünkön mindenhol, többször is zuhogott aznap, minket azonban elkerült. A helyszínen négyen voltak segítségemre. Gáspár, aki a videófelvételért volt felelős, Virág, aki Gáspárnak segített és a többiek élelmezéséért felet, Bea, aki nekem segített (figyelt rám, ha kellett vizet adott vagy ruhákat) és Palkó, aki mindenkinek támaszt adott (cipekedés, tűzifa, tűzrakás, technikai segítség és figyelem). Tudtam, hogy a Látóhegyiek közül valaki mindig velem lesz. Nagy biztonságban éreztem magam. Gáspár két fényképezőgépet állított le, amik 29 másodpercenként kattogtak 24 órán át. Összesen kb. 6000 kattanás.

Szombat délután kijelöltem a forgás pontos helyét. Ez a tengelypont a Látókőtől kb. 7 m-re a Jurta irányában volt. A helyet mászkálással, topogással, nézelődéssel és tér vertikális és horizontális érzékelésnek segítségével határoztam meg. Döntésemet megerősítette egy kék
pillangó, aki a választott helyen a lábam mellé telepedett. Csak sokára repült el. A tengelypont köré egy méteres kört raktunk ki kövekből. Azokból a kövekből, amiket az Látókő felállításakor márciusban hoztak fel a többiek. Erre a körre azért volt szükség, hogy tartani tudjam a középpontot, még akkor is, ha elfáradok, vagy ha esetleg elesem, akkor visszataláljak. A forgástengely körül, egy kb. 12 m átmérőjű körben, keletről indulva 24 karót ütöttünk le, egyenlő távolságban. Az időbeni tájékozódásomra azt találtuk ki, hogy segítőim minden órában odaállnak egy pillanatra ahhoz a karóhoz, amelyik óra éppen eltelt és megmutatják a következőt, ahová egy óra múlva kell megérkeznem. Éjszaka, majd fáklyákat tűznek a két karó helyére, amiket majd mindig tovább mozdítanak.

Május 23. pünkösdvasárnap hajnali 4-kor keltünk. Akkor már harmadik napja nem ettem semmit és inni is csak keveset. Nem a böjt volt a célom, hanem hogy az anyagcserémet részben lelassítsam, részben szüneteltessem. A test ürítésével nem akartam megszakítani a forgást. Gondoltam inni azért majd kell a Napon, és ha a szükség mégis úgy hozza, legfeljebb bevizelek. Átmozgattam magam, tajcsiztam, és 4.55- kor beálltam a körbe.

4.59-kor felkelt a Nap.

Elkezdődött.

A belső történéseket illetően utólag 3 harmadra osztottam fel a 24 órát. Az első 7-8 óra maga volt a pokol. Azt hittem felkészültem, de hamar rádöbbentem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam. Pedig gondoltam. Már néhány napja gyötört a kétség, hogy egyáltalán kibírom-e. Tudtam, hogy ezt izomból, erőből, akaratból nem lehet megcsinálni, és majd forgás közben
fogom megtudni, mit is kell tennem. És akkor, ott állva mégis mindent elfelejtettem. Ami maradt az a félelem, a fájdalom és a kétség.

Félóra után éreztem, hogy a testem megmerevedik, figyelmem összevissza kódorog. Két óra után minden sejtemet áthatotta a rettenetes fizikai fájdalom. Öt óra után elmémet elborította a félelem, a rettegés, a kétségbeesés és a kétségek tonnái zúdultak rám. Előbb kicsiny, majd egyre nagyobb gerinc és karmozdulatokkal próbáltam jelenlétemet visszaragadni, a fájdalmat csökkenteni. Sokszor megszédültem, és majdnem elestem, állva elájultam.
Nagy ritkán, amikor kiláttam saját szenvedésemből, tőlem úgy 10-15 méterre egy bokrot érzékeltem, ami lassan átalakult és egy békésen üldögélő farkassá változott. Nem engem nézett. Nyugodtan nézett el mellettem. Az a farkas volt, aki a csupasz Fát vigyázta korábbi látomásomban. Tudtam, hogy ez a Farkas én vagyok.

A hatodik óra után mellkasomra fojtogató páncélként szorult a ruhám és a tér. Nem tudtam lélegezni. Összenyomott, megbénított a küzdelem. Újabb és újabb dolgokkal kísérleteztem, hogy túléljem. Ostoba táncszerű karmozdulatokat tettem, aztán a 48-as TaiJi formagyakorlatot kezdtem el láthatatlanul apró, lekicsinyített változatban, majd csikung gyakorlatokkal
próbálkoztam. Minden általam ismert technikát előrángattam, de semmi sem segített. Topogni kezdtem, hogy érezzem a Földet és felrázzam a vérkeringésemet. Egyre jobban rám tört a pánik. Nem fogom kibírni, sőt: bele fogok halni. Közben kínosan ügyeltem arra, hogy
frontálisan mindig tartsam a helyes irányt. A forgás sebességét és irányát szigorúan betartottam és végig állva maradtam.
De egyszer csak nem bírtam tovább. Merev állásomból lehajtottam a fejem, térdemet kicsit megrogyasztottam, testemmel kicsit lejjebb ereszkedtem, és állva a térdemre könyököltem. Megpihentem. Halványan éreztem, hogy megmozdulhatok, lehajolhatok, talán mindent megtehetek, akár le is guggolhatok. Nem ezen múlik majd. A térdemre támaszkodtam, hosszan, úgy 40 percig a Földet néztem, majd lassan felemeltem a fejem, és mint aki
ébredezik, körülnéztem, – Vajon mi történik körülöttem? –

Palkót láttam, aki éppen tűzifát cipelt felfelé az ösvényen. Mögüle az erdőből a nagy fekete farkaskutya rohant elő. Körbe szaladta a Látókövet, a többieket, majd hozzám futott és a körön belül, tőlem fél méterre, velem szemben leült és nézett. Meghajolt testem miatt arcom
egészen közel volt a kutya fejéhez. – Szia kutya- mondtam neki csendben, de hallhatóan. Mire ő rám ugrott, harapdált, nyalogatott, körbe rohangált, majdnem feldöntött, aztán a lábam elé, a hátára dobta magát. Leguggoltam hozzá és simogatni, vakargatni kezdtem. Közben vigyáztam, hogy testem megőrizze a helyes irányt. Az irány, a tengely megmaradt, de én szabadon, a merev akarásból feloldódva, a kutyával játszva fellazultam. A görcs, a mellkasomat szorító páncél kicsit engedni kezdett, majd széttörött. Tudatom tisztulni kezdett.

A hetedik órában, megszólítottam Földanyát. A segítségét kértem, hogy támasszon, tartson meg, hogy kibírjam és teljesíteni tudjam a vállalásomat. De a következő pillanatban már bocsánatot is kértem, és visszavontam kérésemet, úgy éreztem, hogy nem tehetek rá terhet, nem háríthatom át e feladatot, hiszen most nekem kell cselekednem. Most én vagyok ő érte.

És akkor kinéztem önmagamból, a magamra szűkült körömből, félelmemből és fájdalmamból. Felpillantva, széjjel nézve, szinte álomból ébredve, nem csak az elmém tudta, de minden sejtem megélte, és a kozmikus Tudat világította meg, hogy: nem Rólam van szó! Nem teljesítenem kell, nem rekordot döntenem, nem erősnek kell lennem, hanem feloldódnom a Földben, a levegőben, a kozmoszban. Nem kibírnom, túlélnem kell ezt a 24 órát, hanem megélnem. Átadni magam az ismeretlennek. Nem kell görcsösen akarni, hanem megérteni, hogy nincs tét, csak alázat, elfogadás és odaadás.

A lehajtott fej, mint egy lágy szellő fújta el a büszke és hatalmas Ego-t. 7-8 óra után most először végre kinéztem szűk önmagamból, abból a körből, amit biztonságból önmagam köré rajzoltam és csodát láttam: fákat, felhőket, a segítőimet, állatokat, bogarakat, hangokat hallottam, de mindezt úgy, ahogy még azelőtt sosem. A Létezés egyszerűségét és tisztaságát az elme méricskélő és értelmező kényszere nélkül. Ott volt a Föld és az Élet teljessége, a maga igaz gyönyörűségében. Megölelt a világ, rám mosolygott és én visszamosolyogtam rá. Szeretettel csordultig gyönyörködtem a sugárzó Világegyetemben, a Föld minden elemében. Szépség volt. Minden elcsendesedett, megnyugodott, és megállt. A következő pillanatban elmúlt a gyötrő félelmem és kínzó fájdalmam. Kiegyenesedtem, fellélegeztem, és a fény ragyogott. Köszönöm Földanya. Úgy segítettél, hogy megmutattad magad. A tudatom kitisztult. Kinyílt a világ.

Elkezdődött a második nyolc óra. Ez a tapasztalat leírhatatlan. Szavak vissza nem adhatják. Ahogy az anyagi világ fátyolként takarja ki a valóságot, úgy a szavak is az értelem ködébe burkolják az igazságot. Így hát kérlek titeket ne szavakat olvassatok, hanem valódi lényetekkel figyeljetek. A helyes figyelem csak egy másik szó a szeretetre, a legtisztább érzékelésre. A Figyelem a cselekvő szeretet. Egyszerre befogad és kiárad. Mindent, amit tapasztaltam öt szó jellemez: Csend, Békesség, Bölcsesség, Bolondság (vagy
Játékosság) és Öröm. Ha mindezt kikeverem, mint ahogy szivárvány színeiből a fehér, ezekből az Üresség születik.
Ott álltam gazdagon, hiánytalanul üresen. Ürességgel telítetten.
Innentől a figyelmem mindvégig, a 24 óra utolsó pillanatáig fókuszban maradt, a szenvedés teljességgel elhagyott. Nem volt többé sem kétely, sem félelem. De nem volt boldogság sem.
Nevetnem kellett, de csak mosolyogtam.

Csend volt, mindent betöltő Csend.

Minden megéled, de semmi nem történik. Állóképek sokasága jelenik meg:

Emberi arcok százai, köztük egy vadász feje,
állatok,
kutya és macska fej egymáson, egy elefánt, egy víziló, egy krokodil és egy E.T. szerű lény néz rémülten felfelé,
egy háromfejű mackó szánon viszi a Mikulás fejét (a szánt nem húzza semmi),
vízből kiugró delfin,
oroszlán, egy csokor virággal a mancsában, (a jurtát őrzi),
egy lovasra támadó bölényen vágtató jaguár,
óriási hosszúnyakú lúd, vagy hattyú, …

A Föld nem a lábam alatt van, hanem körülvesz. Sőt én magam is a Föld vagyok. A fák, az állatok, a felhők, négy segítőtársam és minden létező, ami körülvesz az a Föld. Ez mind a Föld.
Teljes bizonyossággal tudom, hogy minden ember, minden kavics, növény és páracsepp a Föld. Nem részei a Földnek, hanem a Föld maga. Egység van részek nélkül. Semmi sem létezik külön többé. Az individuum nem létezik. Nincs többé Én.
Először érzem, hogy az vagyok, aki vagyok.

Megjelenik a Tudat burka, ami öt napja még egy hat méter nagyságú tojás formáját alkotta és benne Csend volt. Most ez a burok akkora, mint az egész Föld az atmoszféra legszélső határáig. Mindaz, ami ebben van az Egy. Tudom, tovább tágulhat e burok, de most ennyire vagyok képes.

Szia Nirmala, te küldted a kutyát.

Motoros fűrészt hallok, favágók,
Motocrossosok hangja erősödik. Elrobognak mögöttem. Utánuk nézek. Élvezik a hegyet, a száguldást. Ők is a Föld. A zaj a csend része.

Nem mozgok, csak állok és bámulom a tájat. Beleolvadok. Karba tett kézzel, zsebre tett kézzel, leeresztett kézzel állok. Nem gondolkodom, és mégis látok, mégis értek. Kabócák cirpelnek, a szél mozgatja a fűszálakat. Teljes összhangban vannak, mint két együtt muzsikáló hangszer. A kabóca és a fű. A szél néha feltámad. A szél már a barátom.

Nagy szerencse, hogy itt van a jurta. Védelmet ad négy segítőmnek. Nem esik. Van esőkabátom. Fácánok kiabálnak, őzek ácsorognak lent a völgyben.
Repülőgép hangja. Ő is benne van a burokban. Csendes elfogadás.

12 órája állok.

A Fény-Tengely keresztül hatol testemen és tudatomon.

Megjelenik a Fa. Az a Fa. Nincs ott a Farkas. Visszanézek az öt óránál látott farkasra, de az sincs sehol. A Fa lebeg. Továbbra sincs se levele, se földje (Földje). A tengely a Fa törzsén is áthalad. Rajtam is. A Kozmoszból áradó Fény-Tengely átmossa a Fát. A törzsen belül áramlik, de mégis kívülről mossa. Nem értem, de rendjén valónak találom. Az érkező Fény a gyökerekig ér és lassan Földet teremt a gyökerekre. Nő a Föld gombóc, már minden beborít, nem lóg ki egyetlen gyökérszál sem. A Földel borított gyökérzetből megindul a Fény felfele. A törzsön belül halad, de a kérget is simítja. Zöld leveleket fakaszt. Dús lomb borítja a Fa koronáját. Ragyog a Fa.
Ez a Fény nem látható fény, ez a világosság nem sötétség ellentéte.

A burokba mindenki belefér.
Megszületett a Csend. Az egész Világ csendes.

Tűz a Nap. Simogat. Hallom a hangot: hét óra.

14 órája állok.

Lassan fordulok. Iszom.
Bekapok egy szőlőcukrot.
A közvetlen valóság és a látomások együtt léteznek. Akadálytalan az átjárás.
Letérdelek egy kicsit. Négykézlábra ereszkedem. A Föld illata. Hangyák.
Örömmel állok fel. Juli és István mosolyognak.
Az áramlás erősödik. A fejtetőmön keresztül ömlik belém, a Földbe hatol, átjárja, átitatja a Földet, majd feltör és kilép újra. Egyenesítem a gerincem, szélesítem a csatornát.

Nyolc óra!

Palkó áll a cöveknél és rámutat. Erőt sugároz. Megkérem, roppantsa ki a hátam. Hátulról megölel, én kieresztem a levegőt, szorít, a gerinc ropog. Az irányra vigyázunk. Gáspár ellenőrzi a fényképezőgépeket, Bea figyel, mikor kérek inni, Virág lent van a jurtánál. A gondoskodás, a figyelem körbeölel.

A Nap elindul lefele. Megnyúlnak az árnyékok. Élesek a fények. Érzem a közelgő éjszakát. Ami megtart az, hogy látom a világ szépségét. Vajon éjszaka, ha nem látom a tájat, az eget, mit csodálhatok? Visszatérnek a félelmek? Nem, nem térnek. A sötétben is ott vannak a fák, a hegyek, a sötét égen is ott úsznak a felhők, a sötétben is minden épp olyan gyönyörű, mint
nappal csak a szemem nem látja. Sötétben is ragyog a világ. A sötétben is szép a Föld, én vagyok a Föld, mi vagyunk a Föld.

És a csillagok nappal is az égen vannak, amikor nem látjuk őket.

Milyen öröm állni.

Gábor – hallom a nevem. A nevemen szólít egy Hang
A lemenő Nap utolsó percei. A völgy felől, láthatatlanul, szinte elbújva a mezőt szegélyező erdő mögött egy Hang a nevemen szólít. Életem során már többször hallottam hangot, ami a nevem szólít, de ez most minden korábbitól különbözik. Hatalmas, meleg, fenséges és mindent átölelő. A Hangnak térbeli nagysága is van, épp úgy, ahogy egy meleg szélnek, egy fuvallatnak is tere van. Nem csak azt érzem, ahogy eléri a testem, hanem azt is, ahogy minden mást – mindenki mást elér. A Hang csendesen és mégis mindent kitöltve bezengi az egész völgyet, az egész Földet. Végtelenül visszhangzik a Hang bennem. A Hang talán női hang, de nem, inkább nemtelen, minden meghatározást felülíró minőségű. Nem valakinek a hangja.
Ez a Hang Az a Hang.

Lement a Nap. A Hang óta erőt érzek a közelgő éjszakához. Nem félek. Tudom, hogy nehéz lesz, de messze nem úgy, mint a kezdet.

9 óra. Eltelt 16 óra. Elkezdődik a harmadik, az utolsó 8 óra.

Nem itt állok, hanem mindenhol.

Palkó és Gáspár fáklyákat gyújt. Tűzet raknak, de füstöt a szél felém fújja. Szólok, hogy így kifüstölnek. Arrébb viszik a tűzet. Kell a tűz, hogy éjszaka legyen annyi fény, hogy a fényképezőgépek lássanak. Pont ott teszik le a tűzet, amerre éppen irányban állok, amerre nézek.

Eszegetnek, kolbászt és hagymát sütnek a tűzben. Elhevernek, és nyársakat tartanak a tűzben. Fáradtak és éhesek. Mulatságos, ahogy az orrom előtt falatoznak. Egyáltalán nem zavar. Átnézek a tűzön és mögöttük, a sötétben láthatatlanul ott ragyog a völgy, az erdő, az állatok, az égbolt. Az élet mögött van az Élet. Közel a fény és könnyen elvakít. Figyelnem kell, hogy mögé lássak.

Csillagok. A folyamatos exponálás hangjai pillanatokat tűzdelnek az időtlenségbe. Megtántorodom. De nem esek el. Fárad a talpam. Eszembe jut: az utam nem előttem, nem mögöttem,
az utam éppen a talpam alatt van.

Szőlőcukor
Mozdul a fáklya. 11 óra.
Elalszanak, de fel-felriadnak.
Csend van. Most már csak úgy álldogálok. Nézem a csillagokat. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat. A kapucnit a fejemre húzom. Fordulok 1 fokot.
12 óra, 1 óra, 2 óra
Kérek egy botot, amire kicsit rátámaszkodhatok. Görbe a bot. Hozzágörbülök.

Életút. Háromszor 8 óra.
A gyötrő első harmad, az egyáltalán nem boldog gyermekkor. Ezt a boldog gyermekkor dolgot a felnőttek találták ki. A gyermek fél, szenved, és tele van fájdalommal. Messze még a vége.
A második harmad a felnőttkor: a bennem élő gyermek felszabadítása, a kreativitás életben tartása és a tudatosság ideje. Felsejlik, hogy egyszer eljön a vég, és ekkor észreveszem milyen szép az Élet.
A harmadik harmad: fáradt test és békés szellem.

3 óra, 4 óra – a 23. óra
Hajnalodik. A madarak reggelt koncerteznek. Az utolsó, a 24. órába léptünk! – hallom Palkó hangját.
Elengedem a botot. Kihúzom magam. Egyedül, támasz nélkül szeretnék állni. Újra a Földnek adom magam.
Azonnal új látomások töltik meg a világot. Az arcok megjelennek. Lassan fordulok. Minden pillanatot megélek. Lassan fordulok, de már nem tudom merre, hiszen ez nem a kör vége, hanem az eleje. A felkelő Nap újabb mosolyt simít az arcomra és a szívemre.
Reggel 5 óra van. Eltelt 24 óra.

Semmisem ugyanaz, mint azelőtt volt.

Május 29.
Veszprém