(2011 január 6. Izrael – Negev sivatag)

A második Egy-Nap-Fordulat Negev sivatag, Izrael, Jeruzsálem, Jerikó és a Holttenger között. 

Előkészület

Rina és Noa budapesti látogatása indította meg bennem a gondolatot, hogy a 2. fordulatot valahol Jeruzsálem mellett a sivatagban tegyem meg. 
A döntés hamar megszületett. Gáspárral és Beával utaztam 2011. január harmadikán. Azt terveztem, hogy 6-án napfelkeltekor kezdem a forgást. Az indulás előtti napon azonban váratlanul beállt a derekam. Ilyen nem volt már egy éve. A korábbi súlyos gerincsérvemet már kigyógyítottam. A rendszeres torna és a TaiJi segítségével szinte teljesen elmulasztottam. Ezért aztán nagyon meglepett és megijesztett a vasárnapi derékfájás. Egész nap tornáztam és nyújtottam. Tudtam, hogy ilyen állapotban semmiképpen nem bírnám ki a 24 óra állást. Sürgősen felhívtam Mónit, (aki 5 éve kitornásztatta lebénult jobb lábfejemet,) hogy még hétfőn a gép indulása előtt gyúrja ki, kezelje a derekamat. Reggel félhétkor kezdtem a napot Móninál és nyolckor már a repülőtéren voltam. Kicsit javult a helyzet, de egyáltalán nem volt megnyugtató. 

Amikor megérkeztünk Tel Aviv mellett a Ben Gurion repülőtérre azonnal autót béreltünk és megkerestük azt a kibucot, ahol szállást kaptunk a hétre. A hely neve Kibutz Netiv HaLamed Hei, ahol barátaim, a Vertigo Táncegyüttes vezetői és családjai éltek. Három éve elkezdtek kialakítani egy EcoArt Village-t, amit azóta is nagy gondossággal építenek. Itt van a próbatermük, a raktáruk, műhelyük, házaik. Gyűjtik az esővizet, szelektíven kezelik a hulladékot, bio a WC, a kert tele gyógynövényekkel, vályogot készítenek, és abból építkeznek, Nap és szélenergiát használnak. A művészi munka mellett ökológiai szemléletük és a Föld védelme vált központi kérdéssé és feladattá életükben. A falu éppen arra a völgyre nézett, ahol annak idején Dávid és Góliát megküzdött. Most frissen hajtott, zöld búzamező borította. 
Csak annyit tudtam, hogy Jeruzsálem közelében a sivatagban kell megfordulnom. Adi segített helyet keresni a forgáshoz. Valahol Jeruzsálem és Jericho között a Holt tenger felett van egy varázslatos sivatag. Köves dombság hullámzik, amerre csak a szem ellát. Sehol semmi növényzet. Az út mellett a dombtetőn egy különös fogadó van. Beresith a neve, ami Genesist jelent héberül. Jól hangzó név. Ezt a helyet ajánlották arra, hogy a bázisunk legyen, ahol a forgást megelőző éjjel aludni tudunk. Nagyon szépen kialakított, fából-kőből-leplekből, beduinos, de komfortos hely, ahová romantikus alkatú párok járhatnak. Sokan itt tartják az esküvőjüket, sőt az azt követő bulit is. A luxus nászkunyhó nagyon megtervezett, rusztikus épület, szabadtéri jakuzzival, amiből egyenesen a sivatagra látni. Sivatagi jakuzzi. Na itt már gyanús volt, hogy ez nem a mi világunk. Ráadásul elég drága volt a bérlet, mint egy négy-öt csillagos szálloda. De azért elindultam be a sivatagba, hátha rábukkanok a forgáshelyre. Tudtam, hogy túl messze nem mehetek a bázistól, mert az éjszakai tűzhöz fát kell majd odahordani. Addig mentem, míg a dombok mögött eltűnt a Beresith ház, de még így is láttam messze az országút egy kicsiny ívét. Olyan pontot kerestem, ahonnan nem látni mást, csak természetes tájat. De már így is túl távol voltam a kiindulóponttól. Elnéztem a dűnék között és valahol jóval messzebb megpillantottam egy kis vízszintes terepet, rajta valami tipi-kunyhó maradvánnyal. Azt éreztem, az ott a hely legerősebb pontja, az az én helyem. Mégse mentem oda. A cipekedés lehetetlen lett volna ilyen távol és ilyen nehéz terepen. Visszamásztam a házhoz. Szerencsére volt még egy lehetőség. Nem messze volt egy falu, Alon. A falu szélén, közvetlenül a sivatag peremén lakott – ahogy Adi mondta – egy nagyon furcsa férfi, aki különös szertartásokat szokott tartani. Szóval lehet, hogy nála lehetne aludni és onnan indulni. Megtaláltuk a házat. Gondos, sok ötlettel, szinte képzőművészeti tehetséggel kivitelezett építmény, az udvaron egy (zula) beduin menedék valami vas-bádog-kályha szerű eszközzel, lejjebb egy indián izzasztókunyhó, sok fa, kő, és mind ez éppen a sivatag közvetlen határában. És sehol senki. Leültünk a zula elé és néztük a sivatagot, a kődombokat, a dombok közti íveket. Végtelen kőtenger. Azonnal éreztem, helyben vagyunk. 
Fél óra múlva megjött a gazda. Avi, géppisztollyal a vállán, de mosolygósan. Engem ez már nem lepett meg itt Izraelben, de Gazsi és Bea kicsit tartózkodóak voltak. Furcsa nekünk egy olyan emberrel beszélgetni, akinek olyan természetességgel fityeg a vállán a fegyver, mint egy uzsonnás tarisznya. Így főz kávét könnyedén társalogva vagy vág fát, egy pillanatra sem teszi le. Mint mondta, épp munkában van, csak hazaugrott, hogy velünk találkozzon. Adi summázva elmondta neki mi a terv, mi is az, amit szeretnénk végrehajtani. Láthatóan azonnal megtetszett neki, sőt különös jelnek és emiatt kitüntetésnek tekintette, hogy épp az ő házához vezetett minket a sors. Azonnal felajánlotta a beduin kunyhót bázisnak, sőt a forgáshoz egy konkrét helyet is javasolt lent a sivatagban. Nincs túl messze és nagyon ”erős” pont. Így is hívta: a PONT. Azonnal le is indultunk. Meglehetősen meredeken mentünk lefelé, de a távolban hamarosan felbukkant a hely. Hihetetlen! Ugyan az a kis vízszintes tér volt, amit egy órával korábban láttam a Beresith ház felől, a tipi-kunyhó maradványaival. Innen jóval közelebb volt. Ezek után nem volt kérdéses, hogy megvan a forgáspont helye is. Az út felfelé, vissza a házhoz viszont nagyon kemény, combos volt. Útközben többször meg kellett állni, pihenni. Avi még sokat mesélt a saját szertartásairól, az izzasztókunyhóról és más dél-amerikai szertartásokról, amiket ők ott nála és a sivatagban gyakorolnak. Megszállott Castaneda követő volt. Láthatóan úgy érezte, hogy a mi tervünk világa erős rokonságot mutat az ő mentalitásával. A test terhelése által a határok kitágítása, a kitartás, a szellemi út. Ennek a délamerikai spirituális vonalnak váratlan jelenléte is megerősített abban, hogy jó úton járunk, hiszen Ruw éppen Dél-Amerikában volt ekkor. 
Elkezdtünk berendezkedni. Levittünk egy komoly adag fát a PONT-hoz. Lent megkerestem a forgás, a Tengely pontos helyét. Gáspár, Bea és Avi egy barátja, Moav segített. Gáspár megjelölte a kamerák helyét. Azt terveztük, hogy az előző forgás két fényképezőgépes felvételétől eltérően most egy 2 percenként kattogó fényképezőgépet és egy videó kamerát használunk. Így Gáspár sokkal szabadabban és színesebben tud majd mozogni és filmezni. Moavtól tudtam meg, hogy az egyik domb mögött egy kis patakhoz állatok járnak inni. Antilopok, hiénák, madarak és valami tüskés állat is él a környéken. A hiénákat gyakran hallottam. A táj leírhatatlan. Kopárság, szárazság, festményszerű színek, évezredek hangulata és tudása a földben. Csak a hullámzó köves talaj és az ég látható, semmi más. Bea segítségével apró kövekből kiraktunk egy kis, egy méter átmérőjű kört, amiben majd állni fogok. A kis kövek 24 részre osztották a kört és további kőszilánkokkal, sugár irányban kirakva mutatták, hogy merre kell majd néznem. A sugarak meghosszabbításában, messzebb egy tíz méter sugarú körben nagyobb, súlyos köveket raktunk. Beálltam a helyemre, leendő Tengely helyére. Körülöttem három koncentrikus kőkört érzékeltem. Az egy méterest, a tíz méterest és a látóhatáron a dombok gerince által rajzolt horizontot. Gyönyörűen, szakrálissá vált a hely. Eszembe jutott az új-mexikói szobrász hatalmas megalit köre és a 13 Nagymama. A forgást kb. keleten akartam kezdeni, és a Nap mozgását követve folytatni. Iránytűnk nem volt, de a pontos idő és a Nap állásának segítségével kimértem merre van Dél. Innen szerkesztettük ki a keleti és a többi irányt. A nap folyamán kétszer hoztunk Gáspárral és Moavval fát, pedig a visszaút egyszer is kimerítő volt. A második felmenetel után éreztem, hogy bedagadt a térdem mögötti hajlat. Már sántikáltam. Fájós derekam és a térdem mind aggodalommal töltött el mégsem gondoltam, hogy kíméljem magam. Sőt. A kétségek azonban felébredtek. Nem éreztem magam felkészültnek. Ez első forgás után most már sejtettem mi vár rám, bár azzal is tisztában voltam, hogy most minden más lesz. Tudtam, ez alkalommal rövid lesz a nappal és hosszabb az éjszaka, hiszen január van. Már ettől is nehezebbnek ígérkezett a mostani forgás. Jól tudtam, hogy a derékfájás, a térdhajlat bedagadása mind a félelem pszichoszomatikus jelzése, testem menekülési kísérlete a feladat elől. Persze nem adtam meg magam. Próbáltam megnyugodni. Már két napja nem ettem, hogy a test ürítésének szüksége ne szakítsa meg a 24 órás folyamatot. Avi este még rákérdezett, hogy csapatával, – úgy tíz fiatallal, akikkel a rítusaikat csinálják – lejöhetnek-e hozzám a forgás alatt. Megegyeztünk, hogy lejöhetnek, ha csendben maradnak és jelenlétükkel, figyelmükkel segítenek engem. Tudtam, hogy nem csak ők fognak meglátogatni. Merav, Rina és Adi is jelezte. hogy valamikor nappal vagy éjjel szeretnének velem lenni a forgásban. Gáspárral, Beával úgy terveztük 5-kor kelünk, 6-kor, még sötétben lemegyünk a PONT-hoz és 6:40-kor, napfelkeltekor kezdünk. Tüzet raktunk és a beduin kunyhóban aludtunk. Reggel a telefonom hárfa hangú ébresztőjére keltünk. Így Sári lányom is jelen lett. Nekivágtunk a sivatagnak. Lábunk alatt zörögtek a gördülő kövek, egy kakas folyamatosan reggelt kiáltozott, hiénák megtévesztésig úgy ordítoztak, mint a dühödt emberek. Aztán mindenki elhallgatott. Leértünk. Gáspár észrevette, hogy a fényképezőgép automata kioldóját fent hagyta a bázison. Újra felrohant. Tudtam, hogy kezdésre már nem ér vissza a PONT-hoz. 
6 óra 40-kor beálltam a körbe, és keletnek fordulva vettem egy olyan mély levegőt, mintha az 24 órára elegendő lehetne. 

Elkezdődött. 

2010. január 6. Napkelte 6:40 

2. fordulat

Természetesen minden más volt, mint az első alkalommal. Talán csak a testi fájdalmak voltak hasonlóak. Az egész 24 óra egyetlen hullámzó folyamattá állt össze, amit néhány rövidebbhosszabb ideig tartó, kiemelkedő állapot vagy esemény színesített. Alig egy fél órára a kezdéstől érzékeltem, hogy megérkezett Merav és Rina, akik mögöttem úgy 30 méterre elhelyezkedtek a köves földön és csendes meditációba kezdtek. Az első 4 óra teljességgel békésen, csupán a testi szenvedéssel telt el. Figyelmemet is ez kötötte le. Tudatommal folyamatosan lazítottam a derekam melletti feszült izmokat, keringtettem magamban az éltető energiát. Légzésemet annyira lelassítottam, hogy jó ideig percenként csak egyszer vettem levegőt. Nem volt szükségem sem italra, sem a szőlőcukrokra. Éreztem, hogy Rina és Merav szinte kövekké váltak mögöttem, és a sivatagba olvadtak, mint apró dombok. Csak arra összpontosítottam, hogy a testem kibírja a 24 órát. Bea félóránként bemondta az időt és óránként arrább rakta a jelző vándorkövet, hogy finoman ráigazíthassam magam a pontos irányra. Egyre melegebb volt, de most így télen ez a 20 fok kifejezetten jólesett. Tekintetemet próbáltam lassan, az idő múlásával megegyező sebességgel vezetni. Ez nem volt könnyű. A körém kirakott egy méter átmérőjű kör 24 ívdarabkája egyenként 13 cm-es volt. Így, ha a lábam elé néztem, akkor tekintetemnek egy óra alatt 13 cm-t kellett haladnia. De a nagyobb 10 m átmérőjű kört nézve is óránként csak 1,3m-t haladt a tekintetem. Ezt szinte lehetetlen volt beosztanom és követnem. Ezért a jelzőkövek irányának meghosszabbításában elnéztem egészen a látóhatárig, a szikkadt dombok és az ég találkozásáig. Ott egy óra már legalább 200 m-es, de volt, hogy akár 3000 méteres utat jelentett a szememnek, attól függően, hogy milyen messze volt a horizont. Így hát figyelmem hol a testem, hol a dombok gerince mentén vándorolt. Ez a kilassítás minden gondolatomat lekötötte, vagyis kizárta. Nem voltak sem képek, sem felismerések. Csak a jelenlét, a forgás maga. 

Semmilyen hangot nem hallottam, mégsem volt Csend. Ez egyre feltűnőbb lett. Állandó zajt érzékeltem. Nem a fülemmel, hanem mélyen belül, minden sejtemmel. Azt gondoltam, talán én magam vagyok zajos. Talán gondolataim csapnak zajt bennem. Üresség meditációba kezdtem. Hamar megszűnt minden belső zaj, nem volt bennem semmi gondolat csak a végtelen űr. Mégsem volt Csend. Nem értettem, de tudomásul vettem. Az ötödik órára azonban teljesen elfáradtam. Fizikailag is, szellemileg is. Éreztem, hogy erőm kezd elszivárogni. Csikung gyakorlatokkal frissítettem magam. Az ismert mozdulatokat többször megismételtem. Fél óra múltán a karmozdulatok és a légzés összesimultak, kezdtem magam újra rendezettnek érezni. Ekkor meglepetésemre mozdulataim ismeretlen utakat kezdtek bejárni. Karom szinte önmagától mozgott. Nem én irányítottam. Hagytam, hogy tegye, amit tennie kell, és én csak követtem, figyeltem mit is csinálok. Karom egyre gyakorlottabban járta be ugyan azt az utat. Fejem felett nagy kört rajzolt, mintegy szétválasztva és egyben összekötve az Eget a Földdel. Majd a testem előtt elhaladva a derekamtól kezdve végigsimította a combomat, mintha valamit kipréselne belőlem a lábamon át a földbe. Egyre tisztábban éreztem, ahogy a tenyeremben és karomban összegyűlt égi energiákat a gerincemen és lábamon át a talajba vezettem. Nem én csináltam, én csupán végrehajtottam. Fél órán át megállás nélkül járt a karom. Testem, mint üres csatorna engedte át magán az univerzum erejét és adta a földnek. De nem az egész Földhöz kapcsolódtam, csupán a talpam alatti és a környező biblikus táj általam látható, érzékelhető darabjához. Karom egyszer csak leállt és az első gondolat ekkor jelentkezett. – Felderengett, hogy tavaly májusban, az első forgásom alkalmával a pilisi erdők, a sok zöld mennyi energiát adtak nekem. Most itt ez a varázslatos környezet azonban nem ad, hanem elvesz. Megértettem, hogy a föld, amin állok hihetetlenül szomjas. De nem csak vízre. A sivatagos, kiszáradt jellege inkább csak analógiája annak, ahogy a tiszta égi energiákra vágyik. Eleinte tőlem vonta el a szükséges erőt, belőlem szívta ki az életet, majd mielőtt elpusztított volna, megmozdított, cselekvésre ösztönzött. Megtanított, hogy magamat feladva kövessem azt, ami mozgatja a világot és így engem is. Eszközzé váltam, az áramláshoz szükséges csatornává. Csak így maradhattam talpon, vagyis életben. A szerepem egyértelművé vált, s bár ez megnyugtatott, de az állást könnyebbé nem tette. 
A hatodik órában érzékeltem, hogy Merav visszaindul, fel a dombon, hazafelé. 
A hetedik órában a fizikai fájdalom minden sejtemet átjárta. Éreztem mi vár még rám. A hitem kezdett elhagyni, a kételyek kezdtek ellepni. Van ennek az egésznek értelme? Csak magamnak bizonyítok vagy valóban szellemi utat járok? Makacsságom, hogy végig állom a 24 órát nem csak büszkeség, önfejűség, hiúság, akaratosság, önmagam legyőzésének mámorító reménye? Nem az lenne-e az igazi tett, ha merném abbahagyni? Alig vártam, hogy elteljen 8 óra. Azt reméltem, hogy mint az első alkalommal addigra annyira kibírhatatlanná válik a lét, hogy átbillenek és jön a feloldás, a képek és felismerések. A Föld majd meghálálja erőfeszítéseimet. – Nem így történt. Eleinte azt gondoltam, azért nem történik meg az átszakadás, mert nem összpontosítok eléggé magára az egész Földre. Figyelmemmel ekkor hosszasan átöleltem a bolygót, de hiába. Reményeim elvárásokká fajultak, tettem csereeszközzé vált köztem és a Föld között. Kufárrá süllyedtem. De a Földdel nem lehet üzletelni. Nem adott feloldást, nem küldött üzenetet, nem dicsért meg és nem könnyítette meg a küldetésemet. Azért, mert tavaly májusban elhalmozott számos csodával, élménnyel, felismeréssel, ez nem jelenti, hogy ez a dolga, kötelessége, amit én elvárhatok tetteimért cserébe. Rájöttem, hogy mindent el kell engednem. A reményt, a vágyat a felismerésekre, a megvilágosodásra. Teljes önzetlenséggel kell tudnom kiállni a sivatag közepére, semmit nem várva és remélve viszonzásul. Csak tiszta létezéssel jelen lenni, ahogy a Föld maga. Nekem sem kell semmi különöset tenni, érezni, helyesen gondolkodni, a fejemet törni. Most csak forogni kell, és abban teljes mértékben elmerülve jelen lenni. Cselekedni. Önzetlenül. Azzal szembesültem, hogy még nagyon sok dolgom van az Egommal. A pilisi forgás élménye megmutatta az egótlan lét csodáját. Valójában csak felvillantotta. Azt hittem, vagy akartam hinni, hogy megszabadultam tőle. Itt azonban a kövek közti kilassítás, mint egy idő-nagyító alatt megmutatta, hogy milyen rafináltan játszom ki saját magam. Hogyan szivárgott vissza az ego a hétköznapokon át. Az alázatnak nevezett büszkeségem, az önzetlenség köntösébe öltözött kufárkodásom, a küldetésnek nevezett elkülönültségem mind az egom játéka. Csak az lehet alázatos, szerény és önzetlen, aki nem tudja mi az alázat, a szerénység és önzetlenség. Vagy ha tudja, hát lemond róla és elfelejti. Azután a lemondásról is le kell mondani, és azt is el kell felejteni. 
Álltam tovább, éreztem a derekamat, a lábamat, a folyamatos fájdalmat, ami nem enyhült. Nem jött feloldás. A Nap a horizont felé közelített. Délután 4 óra lehetett, a kilencedik órám. A szenvedés állandósult. Újabb gondolatok leptek meg. Felfogtam, hogy a kín valószínűleg hajnalig elkísér. Ez alkalommal nem lesz feloldás. De nem csak elvárásaim, hanem korábbi tapasztalataim miatt is. Ha felkészült nem is vagyok, de testem, lelkem, szellemem mégis edzettebb, mint az első alkalommal. Ez azonban nem könnyítette meg a dolgomat. A teherbírásom növekedett csak. Az első alkalomba meglehetősen naivan futottam bele és aránylag hamar, nyolc óra után el is jutottam tűrőképességem határáig. Most azonban ez a határ jóval messzebb lesz. Míg gyenge vagyok, hamar bekövetkezhet a megváltó összeroppanás. De minél tapasztaltabb, gyakorlottabb, edzettebb vagyok, annál később jutok el addig a holtpontig, amin már csak át kell lépni. Ha tágítom a határaimat, akkor ahhoz több kerítés is kell. S azokat lebontani sokkal több munka. Épp úgy, mint a tudás, aminek növekedése nem csökkenti az ismeretlen halmazát, hanem növeli azt. Minél többet tudok, annál többet látok abból, amit nem tudok. Így hát, minél edzettebb leszek, annál tovább bírom, s a határ egyre messzebb kerül, egészen addig, míg eléri a 24 órát, vagy tovább, az egész élet hosszát. Tehát a kitartó szorgalom jutalma nem az, hogy egyre könnyebb, hanem, hogy nehezebb lesz, és akár az egész élet szenvedéssé válhat. Sőt bizonyosan az is lesz. De akkor hol a megnyugvás, a béke, a boldogság? A kitartó keresés eredménye, hogy végül az egész élet szenvedésé válik és csak a halál hozza el a megváltást? Vagy szenvedés, vagy megváltás? Vajon valóban csak az egyik lehetséges egy időben? Jó vagy rossz? Igen vagy nem? A polaritás vagylagossága a törvény? Tudom, hogy nem. A kettő egyesítése az út. Ez a feladat. Egyszerre megélni a szenvedést és a megváltást, hogy a kettő egymásban feloldódjon. Hogy a cél ne a szenvedéstől való megszabadulás és ne a megváltás elérése legyen. Csupán az Elfogadás, az ellenállás nélküli Feloldódás, ahol végül már nincs vágy és cél. Nincs akarás, és nincs reménykedés. Csak maga az Élet van. És ehhez a tett vezet, a tiszta jelenléttel végrehajtott tett. A világ rendjével megegyező cselekvés. A nemcselekvő cselekvés a wei vu wei. Most ez a Forgás maga. Visszatértem tehát oda, ahonnan elindultam. A Forgás értelme a Forgás maga. Mert az Élet értelme az Élet maga. 
Lement a Nap. 
5 óra van. 
Több mint tíz órája állok. Jön az éjszaka. Ez alkalommal hosszabb lesz, mint a Látóhegyen. Tíz óra a fényben és tizennégy a sötétségben. Igyekszem nem előre látni a rám váró feladatot, csak Jelen lenni. Rina is hazamegy. Várják a gyerekek. Holnap munka van. Míg jelen voltak, Merav és Rina, mindketten álltak velem néhány órát. Ez új élmény volt nekem is. Tudtam, hogy jó nekik az állás, a csatlakozás, a segítség, az energia önzetlen adása. Éreztem, hogy ők kételyek és félelmek nélkül vannak jelen. 
Gáspár begyújtja a tüzet.
Lassan eltűnik a táj, csak a kontúrok sejlenek, azután már az sem. Tűz, csillagok és sötétség. Nincs Hold. A ropogó tűz hangja. Máskor ez a hang kierősíti a világ Csendjét, de most nem. A hangtalan zaj, amit már délelőtt érzékeltem folyamatosan jelen van. A szél erősödik. Az éjszaka idejére a jelző kövek helyére gyertyákat terveztünk tenni, hogy a sötétben is lássam az irányt. Azonban még az üvegedénybe süllyesztett gyertyákat is elfújja az erős szél. Már nem látom a távoli irányjelző köveket, csak a lábam körüli apróbbakat, amiket egy méter átmérőben, a kört 24 részre osztva, sugárirányban raktunk ki. Egy napkorong a rajzolata, kő-fény-sugarakkal. Mostantól én magam rakosgatok arrébb egy kis szürke követ, sugárról két sugár közé, majd a következő sugárra. Fél óránként 7,5 cm-t. Lassan leguggolok és az apró követ nagyon finoman megemelve arrébb helyezem. Ez a gesztus az éj folyamán rituálissá válik. A leguggolás és felállás óriási mozdulat ahhoz a kicsiny mozdulathoz képest, ahogy a követ arrébb teszem. Ettől még hangsúlyosabb a gesztus. Kicsit abszurd, de finom. Rituális, de nem teátrális. Lágy, de nem édes. Fájdalmasan lassú, de nem nehézkes. 

A szél felém fújja a füstöt. Már megint. Pontosan ez volt a Pilisben is, az első fordulásnál. A tűz tőlem néhány méterre az emelkedő felé van. Ahogy esti levegő lehűl, megindul a légáramlat a völgy irányába lefelé. Látom, hogy ez hajnalig így tart majd. A füst órákon át felém fog szállni. Jelzem Gáspárnak, hogy így nem fogom bírni, nem kapok levegőt, és a szemem is könnybe lábadt már. Ő gyakorlottan arrább költözteti a tüzet. 
Este 10 óra lehet. 
Árnyakat látok a dombok tetején. Valószínűleg Avi és csapata közeledik. Közben érzem, hogy fáradok. A végletesen lekicsinyített 48-as és 108 TaiJi formát mozgom. Kifejezetten élvezem, ahogy mozdulatlan lábbal nem lépve lépek, az irányokat mind átfordítom arra, amerre néznem kell, kezem szinte láthatatlanul apró mozdulatokkal írja a formagyakorlat íveit. I-csing. Belül minden megtörténik: mozdulat, légzés, ívek, körök, a könnyűség, a lágyság, a teli és üres váltakozása, a fent és lent összhangja, a kint és bent harmóniája és a szüntelen folytonosság. De valamiért most sincs Csend. Ez egyre feltűnőbb. Néha megállok és lábammal topogok. Pont úgy, ahogy a Pilisben is tettem. 

Látom, hogy Aviékat megelőzve Adi és Noa is megjönnek. Letelepednek a tűzhöz. Közben érzékelem, hogy Aviék is megérkeznek és tőlem távolabb valami gyakorlatfélébe kezdenek. Mágikus gesztusok koreográfiája. Legalább fél óra. Bea jelzi az időt és én arrébb rakom a kis követ. Látom, hogy Gáspár és Avi beszélnek valamiről. Aztán Gazsi hozzám jön és halkan megkérdezi, hogy Aviék körbeállhatnak-e. Bólintok. Tisztes körben megállnak körülöttem, úgy tízen. A korábbi mágikus mozdulatsort ismétlik el együtt. Hangos légzés kíséri minden mozdulatukat. Én középen mozdulatlanul állok. Hagyom, hogy az ő energiájuk feltöltsön. Érzem, hogy fiatalok, lelkesek, jó szándékúak, bár még nem felkészültek. Mégis erőt adnak. Már nem mozdulnak, csak állnak körülöttem mozdulatlanul, úgy félórát. Bea hangja. Rakom a kis követ. Avi csukott szemmel. Rám hangolódik. Érzem a büszkeségét, ahogy a fiatalok Mesternek szólítják. Valami ambivalens, de nem bántó. Emberi. A fiatalok közül nem mindenki bírja az állást, már tíz perc után szenvednek a mozdulatlanságtól. Majd Avi megkegyelmez nekik és kinyitja a szemét. Meghajolok, hogy köszönésemmel megsegítsem távozásukat. Valójában elküldöm őket. Elvonulnak. Halkan sutyorognak, majd visszatérnek, egy-egy farönkkel, amit a többi fa mellé dobnak, majd leülnek a tűzhöz, velem szemben. Még egy órát vagyunk így együtt. Lassan elfelejtkezem a jelenlétükről. Bea hangja. Arrébb rakom a kicsi követ. Éppen az északi sarkcsillag felé állok. Az ott egy másik tengely. Forog körülötte a Göncöl és az egész égbolt. A sarkcsillag és köztem egy egyenes, a csillagok köröznek, a Föld fordul. Geometria vagyunk. A tűz szikrákat vet. Avi csapata végül feláll, búcsúzóul meghajolnak felém. Én is meghajolok újra. Furcsán érzem magam. Valami tisztelet féle övez. Úgy érzem, mint egy rám rakott szerepet. Nem tudok vele mit kezdeni. Ez az ő történetük. Én csak állok és forgok. Elmennek. Aviék jelenléte részben felébresztett, kizökkentett magamba fordult állapotomból, ami nagyon jókor jött, másrészt megzavarta befelé figyelésemet, természetes, viselkedésmentes létezésemet. Felszabadító volt távozásuk. Adi és Noa a tűz körül ülnek. Csendes tanúi voltak e különös látogatásnak. Örültem, hogy újra magunk vagyunk. Folytathatjuk az utazást. 
Az idő lassan múlik. 
Talpam és vádlim kezd bemerevedni, félek begörcsöl. Topogni kezdek. Ütemesen dobbantok. Bal jobb, bal jobb. Aztán duplázva. Bal-bal, jobb-jobb. Zeng a kővölgy. Elnézek jobbra. A messzi távolban Jerikó és még messzebb Jordánia fényeit látom. Nappal nem tűnt fel, hogy arra élet lenne. No lám, valami nem nappal, hanem éjjel látható. Most még csak tekintetemet fordítom oda. Ez az irány a hajnal iránya lesz. Testem csak akkor fog odafordulni, úgy hat óra múlva. Most ahogy arra nézek, a jövőt látom, fényeket az éjszakában, megváltást a szenvedés után. Visszanézek a jelen irányába, előre, magam elé a földre, a kis kődarabra, majd fel az égre, a csillagokra. Ez a Jelen. Türelem. Várakozás. Helyes irány teljes testtel. A Most jelen pillanata az előbb még Jövő volt, és nemsokára Múlt lesz. Fut az idő a kövekkel kirakott kör ívén. De a kör közepén nincs se Múlt, se Jelen, se Jövő. Időtengely. Itt állok. 
Bea egy piros paprikát vesz elő. – Kéred? – kérdi, talán kicsit túl hangosan itt az éjszakában. – Intek, hogy kérem. Mikor átadja a paprikát, halkan mondom neki – Csak suttogva beszélj! Apró darabokat harapok a paprikából. Friss, ropogós, húsos. Hihetetlen hangos, ahogy rágom. Az ízek szokatlanul intenzívek. Piros színét még jobban kierősíti a tűz lobogása. Legalább félórán át rágcsálom, mire elfogy. A magokat, a csumáját is megeszem, csak a kis zöld szárat dobom a tűzbe. 
Noa feláll a tűz mellől. Csukott szemmel álldogál velem egy fél órát. Tudom, hogy jó neki állni. Jó, ahogy Rinának, Meravnak és Aviéknak is jó volt. Szabadon, minden kötelezettség, szenvedés nélkül, békésen és boldogan. Később visszaül a tűzhöz. Hideg van. Noa és Adi összebújnak a tűznél. Fejük a porban, lábuk szinte a tűzben. Forgolódnak. Hol a hátuk, hol a hasuk fázik. 4-5 Celsius lehet. Én nem fázom. Alaposan beöltöztem. Megkaptam Adi sapkáját. Eszegetem a szőlőcukrot. Az is melegít. Jerikó és Jordánia fényei most már tényleg a látómezőmben világlanak. Mint a csillagos égbolt tükre, lent a Föld színén. A kicsi követ arrébb teszem. Éjjel két óra van. 
Gáspár settenkedik a sötétben a videó kamerával. Mindig máshol bukkan fel. Érzem, hogy elemében van. A fotós-videóművész vadász ösztöne egyre jobban megéled az tűz fényében remegő éjszakai sivatagban. Ez a terep valóságos képi kincsesbánya. Én már dülöngélek. Egyre megtörtebbnek érzem magam. A kimerültség alázatossá tesz. Semmit nem akarok, csak állni, talpon maradni. Néha megbillenek, megtántorodom, majdnem elesek. Kezem a semmiben hadonászva kapkod, míg visszanyerem az egyensúlyomat. Még nem kérem az előkészített botot. Majd csak 5-6 óra körül. Észreveszem, hogy tervezek. Igyekszem kitalálni, hogyan osszam be az erőmet. Aztán egyszer csak nem gondolkodom többet. Már nem tudok. 3 óra telik el anélkül, hogy magamnál lennék. A kicsi követ mégis rendszeresen odébb teszem. Fordulok, állok. Most már csak történés van, nem cselekvés. Akarat és szándék nélküli létezés. Ahogy a Természet él. A szenvedést is meg lehet szokni. Már annyira fáj, hogy nem fáj.
Nincs mámor. 
Nincs Csend. 
Világosodik. 
Botot kérek, hogy támaszkodhassak. Így már kicsit jobb. Izrael földjén állok a sivatagban, egy kődomb peremén, kezemben bot. Rágörnyedek. Tekintetem a távolba mered, el a kőtenger hullámai felett. Semmi mást nem látni már. Pátosz nélkül, mégis biblikus a kép. Inkább megmagyarázhatatlan humora van a pillanatnak. 3000 év nehezedik rám. De a súly nem felülről, hanem lentről a föld felől nyom. 
Hat óra van. 
Tudom, hogy hat óra negyvenkor telik le a 24 óra. Adi és Noa felébrednek. Kiülnek a kőterasz szélére arccal a völgynek, a napfelkeltének, ahogyan én is állok. Csendesen várjuk a megváltást. Dülöngélésem szinte folyamatos finom ringássá alakul. Mint egy visszájára fordított altató dal, mozgásban. Ébresztő dal. Ébresztő tánc. A felhőkön mozgó fények a dallam. A dombokat simogató árnyak, mint hajnali cirógatások. Itt a reggel! Kelj fel! Leteszem a botot, hogy a reggelt már a saját lábamon éljem meg. A Pilisben is letettem. Ez már a rituálé része. Figyelmemmel megragadom testemet, a tájat, az egész Földet. Semmit se nézek, minden látok. 
Összeolvadunk. 
6 óra 40 mondja Bea. 
Eltelt 24 óra. 
Lassan kilépek a körből. 

Néhány lépést teszek. Noa mosolyog. Adi hitetlenkedve csóválja fejét. 
Sétálgatok kicsit, majd leülök egy farönkre. Nézem a tájat. 5 perc és érzem fel kell állnom. Nem tudok ülni. Pakolni kezdek. Mindenki megmozdul. Tüzet oltunk. Összecsomagolunk és elindulunk fel, Alon felé. Ez most nehéz lesz. Fél óra kemény hegymenet, csomagokkal. Útközben többször megállok. 
Ráérek. Pihenek. 
Egy kakas reggelt kiáltozik.
Visszhangzik a kő völgy. 
Visszanézek a köves, dombos sivatagra és azt látom, hogy még mindig ott állok lent, gyökeret eresztve, úgy tűnik örökre. … 

Utórezgés 

Visszatértünk a Dávid völgybe, Netiv HaLamed Hei-be, ahol egy rövid, 3 órás alvás után Beával és Gáspárral összeültünk, hogy még friss, nyers állapotban összerakjuk tapasztalatainkat. 
Sok mindent ekkor értettünk meg. 
A legkülönösebb az volt, hogy soha nem volt Csend, pedig nem voltak hangok. Az első Egy-Nap-Fordulat alkalmával, a Pilisben órákig volt olyan csend, mintha a Világ, az Élet szünetet tartana, pedig ott még motocrossosok is elrobogtak mellettünk. Most ez a Csend egy pillanatra sem teremtődött meg. Úgy érzékeltem, hogy itt a Föld felszíni rétegének van egy egyedi erőtere, mintha a kövekből a történelmi és emberi emlékek sokkal erősebben sugároznak, mint ahogy a Föld elemi tudásának finom rezgései hatnak. Itt az Ember-Világ-Tengelynek először át kell hatolni egy olyan kőzetrétegen, amelyik emberi konfliktusokkal és eszmékkel van átitatva. A Tengely ez esetben egyben olyan Kút is, ami abban segít, hogy ezt a makacs köves réteget átmossuk a gondolattalan tudattal. Csak e megzavart réteg alól, az érintetlen mélyből tud a Föld üzenni. Jeruzsálem is a közelben vibrál. A kövek tárolják és közvetítik az emberek által keltett rezgéseket is. Ráadásul itt nem csak a múlt, hanem a jelen is folyamatosan „szennyezi” a köveket. Megtisztításuk nem lehetetlen, de nem egyszeri alkalommal és nem egyedül. Valószínűleg ez sok helyen így van, így lesz még. 
Ez volt a második alkalom, a második fordulat. 

Ez még nem elég, hogy az Egy-Nap-Fordulat szertartás rendje kitisztuljon bennem, de valami azért már egyre bizonyosabb.: 

1. Egy nap, 24 óra. Napfelkeltétől napfelkeltéig. 
2. Egy fordulat a saját Tengely körül Kelet felől kezdve. Végig talpon maradva, az irányt tartva a kis körön belül. Mozgás megengedett. 
3. Három kör
– 1 kör: 1m átmérőjű kör sugárirányban apró kövekkel 24 részre osztva,
– 2 kör: 10m átmérőjű kör 24 részre osztva nagy kövekkel vagy levert fa
cövekekkel,
– 3 kör: a horizont

4. Vándorkövek és vándorviharlámpák. A segítő két vándorkövet nappal, a két vándorviharlámpát pedig éjjel, felváltva óráról órára arrébb helyezi, mutatva a helyes irányt, honnan hová tart fordulat az adott órán belül. 
5. Csend. Senki sem beszél. Ha feltétlenül muszáj, akkor suttogva. 
6. Tűz. Tűz az 1m-es és a 10 m-es kör között, naplementekor meggyújtva. Ez a tűz a segítőknek van és az estleges felvételhez ad fényt. A szélirányt mindig figyelni kell, hogy a füst ne a Tengely, a forduló ember felé menjen. 
7. Bot. Lehet állni botra támaszkodva is, de az utolsó fél óra bot nélkül. 
8. Segítők. Az 1 vagy 2 segéd feladata óránként a vándorkő-vándorviharlámpa áthelyezése, tűzrakás és táplálás, innivaló, ruházat adása vagy elvétele, és figyelem. A segéd szabadon mozoghat. 
9. Látogatók. Minden látogató csak akkor lehet ott, ha jelenlétével, figyelmével, meditációjával segíti a forduló embert. Bármikor állhat vagy foroghat percekre vagy órákra. Nem beszélnek. Sétálhatnak a környéken, de lehetőleg ne legyenek a forgó ember látósugarában.