(2011 június 21. Pilis – Látóhegy)
Az év leghosszabb napja és legrövidebb éjjele.
Emlék az első kettőből:
/Ürességgel telítve/
/ Nem itt állok, hanem mindenhol. /
/A Föld nem a lábam alatt van, hanem körülvesz. A Zaj a Csend része. Nincs elkülönültség/
Előzmények
Tudtam, hogy nem lesz könnyebb, hogy semmi sem úgy történik, ahogy azt akár sejthetném. Sosem lesz könnyebb. Sőt. És lesz még több fordulat is. Mindig más a tapasztalás. Nagyon erős az élmény és a vele megszerzett tudás. Azonnal testbe, mélyre, zsigerekbe megy. Élhető, gesztusokban átadható. Ugyanakkor ez nem csak önbeavatás, hanem szolgálat is. Minden ember, a Föld, de elsősorban a Teljesség spirituális szolgálata, amit folyamatosan művelni kell.
A mostani, 3. Egy-Nap-Fordulat rítus-meditáció irányultsága az volt, hogy a Tengely-Oszlop belül üressé váljon, s így csatornaként szolgáljon az Ég és a Föld összeköttetőjeként. Az Oszlop szerepe részben a tartás, de különös módon nagyobb részben az összekötés, az áteresztés. A szolgálat. Vágytam szolgálni oszlopként, művészként, apaként. Ez a fordulat többek közt abban is különbözött az előző kettőtől, hogy Gyöngyi is megfordult. Mindkettőnknek volt két-két segítője a helyszínen. Gyöngyinek Márti és Tóni, nekem Bea és Tóni (másik Tóni).
Már 20-án felmentünk a hegyre. Szűk körben hírül adtam, hogy fordulni fogunk, és ha úgy érzi valaki, hogy szívesen velünk lenne, azt örömmel és köszönettel vesszük. Kell a támasz, akár távolról jön, akár a helyszínről. Akinek van kedve áll egy kicsit, talán fordul egy órát, vagy csak üldögél és összehangolódik.
Nem voltak szigorú szabályok. Annyit tudtam és kértem, hogy ami igazán segít bennünket az a Csend, és a Figyelem. Lajos is megérkezett még 20-án este 9-kor. Majd másnap megjelent: Zoli, Sipi, Anna, Kinga, akik weight flow-sok. És ott volt még Féva, Eszter, Salome, Ruw-Keya, István, Holló és Tűzvirág, majd váratlanul Yvette fehér egyen mez társaságával. A 24 órás tapasztalat leírása most nem lehet kronologikus. Egyrészt, mert nem útja volt a nap eseményeinek, hanem térbeli kiterjedése. Másrészt még mindig tart, és nem szűnik meg jelen lenni minden pillanatomban. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ilyen tárgyilagosan és érthetően írjak. Úgy érzem, most másképp tudom átadni azt, ami átadhatatlan.
Íme:
3. fordulat
Napkelte 4:46.
Ruhát kaptam a forgáshoz. Nyersvászon. Nadrág, ing kapucnival, hosszú kabát és egy fejfedő, amit végül nem vettem fel. Inkább a régit. Az ujjatlan póló otthonról, a régi fiókból. Mert meleg lesz, tudom. Szertartás ruha, performansz jelmez, alkalmi hétköznapiság, laza emelkedettség, tisztelet, egyszerűség, korszaktalanság, a felkészültség, mint alázat. Az alázat öltözete, viselkedésmentesen. Lassan elfelejtem, mi van rajtam. Lassan elfelejtem, ki van a ruhában. Jól áll nekem ez a ruha? „Jól állok ebben a ruhában?” Idézek bölcs Áron fiamtól. Állok benne. Lassan fordulok, szinte csak állok. Folyamatosan látok. Képek kint, képek bent. Átlátok magamon. Tartom az irányt. Tartom-tartom, de nem a kezemmel, nem a szememmel, nem a gondolatommal. Bárhová nézek, bármit látok, az irányt nem a szemem, hanem a szívem mutatja. A külső tekintetkép erővel táplál, örömmel tölt, mosolyt fakaszt, békességet áraszt. És mégis. Az irányt a testem, a mellkasom, s benne a szívem mutatja. A „nézőpont” nem a szem nézése. A nyitott szív: nézőpont. A szív átlátja a tér minden irányát, közelségét és távolságát, időn túli viszonyait. A szív a kiáradás és elfogadás lehetősége, az áramlás maga. A fizikai testben a véré, a szellemi térben a végtelen Életé, az Egyetlenbe való megérkezésé. Ahogy a folyó deltája az óceáné, úgy szívem az, ami elpárolgó Én-em kapuja az Egyetlen Mindenségnek, ugyanakkor benső planetáriumom teleszkópja. Képes fókuszálni, figyelmét egyre vetítve, azt kiemelni a Mindenség végtelen tengeréből. Az első Új-Hold-Szertartás balta simításai megnyitották mellkasom, mely a 24 óra alatt (és még mindig) folyamatosan lát, érzékel, vezet. A fordulat alatt olykor elnehezült és pusztán szerv lett a szívem, de azért így is nagy szolgálatot tesz. Benne tart az Élet pulzáló és színes dimenziójában. Állunk a hegyen. Nem vagyok egyedül. Útkeresésem már nem az enyém. Már az sem. Köszönöm a tanítást. A többiek jelenléte elvonja a figyelmem arról, amit csinálok. Nem tudok teljes lényemmel a saját megfordulásomra összpontosítani. Aggódom értük. Remélem Gyöngyi is kibírja. Lajos is itt áll mögöttem. Erősít. Testvér. Kölcsönös létünk, tengelyteremtésünk lent és fent egy pontba fut. És még sokan jelen vannak. Állnak, forognak, ülnek, velünk vannak. Létük, jelenük, fordulásuk megtámaszt, de ugyanakkor a tengelyemből kibillent. De ezt nem ők teszik. Én magam lépek ki önmagam tengelyéből és építek figyelem oszlopokat a talpuk alá. Mi a dolgom? Semmi sem ugyanaz, mint előtte volt. És semmi sem ugyanúgy történik, mint először. Minden rendben van. Nem én fordulok. A világ fordul és benne minden és mindenki. És ekkor széteső figyelmem újra összeáll, de nem bennem, hanem bennünk. Fentről növesztünk lefelé gyökereket. Fordítva növekedünk. Fentről lefelé. És a föld alatt gyökereink egy magban találkoznak. Hajladozó fűszálemberekként ringunk a hegyen. Egy mező vagyunk. Egy lényként állunk, kik gyökeret növesztettek, és Új Földet teremtettek a mag köré. A besűrűsödő ÉN lassan erősödő fájdalommal tölt meg. A gondolatok elrabolnak jelenlétemből, a kétségek elgyöngítenek. Az Én-Egom rafinált játékai mind arra ösztönöznek, hogy megoldjam Vele(m) viszonyomat. Együtt kell élnünk. Így hát alkimista létem szellemi pipettáit és a szívemben tárolt laboratóriumát igénybe véve nekiláttam, hogy a Mindenség műhelyében feloldjam Egóm masszáját és azt addig hígítsam, míg bennem éppen annyi marad belőle, mint bárhol máshol, bárki másban. Az elkülönültséget oldó homeopátiás elegy, így az Ego, mint gyógyító elixír-szer átitatja a világot és abban minden embert, és épp annyi lesz bennem ebből a furcsa önmagamból, amennyi másban is ott van. Mindenki én vagyok, senki sem vagyok, és így végre TAT TVAM ASI. Egy hajó érkezik fentről. Beúszik mellém, kikötni lassít, majdnem feldönt. Súrol a teste. Sűrű a kép, húsa van. Nappali látomás, nyitott szemmel, a bárka kiszakad az égből. Eszembe se jut, hogy megértsem. Pedig tudom, hogy nagyon-nagyon fontos! A felhők szobrokat faragnak. Állatok, arcok, varázslatos lények és gesztusok. Lenézek a földre, majd újra fel az égre, és lám semmisem ugyanaz, mint korábban volt. Mind eltűntek, de helyettük újak születtek. Minden pillantás új világot teremt az égboltra. Az idő megállt, kisimult, s a tér közben illékonyan sűrűsödik életekké. A formák tünékenyek, sebesen születnek és a következő pillanatban már csak az emlékük valóság. Megszűnésem állandósága és ismétlődése teremt újjá. S megértem végre, hogy a „nem vagyok” az egyetlen valódi formája annak, ami vagyok. Hálás vagyok Beának. Érti, tudja mi az, ami támaszt. A figyelem. Az áldozat. A szolgálat. Lágyan adja. Kedvesen és gondosan. Víz és ruha. A tekintet, ami nem kérdez, csak figyel. Ő már aszkézis nélkül is megcselekszi azt, amit én elérni vágyok. Egyszerre lenni és nem lenni. Lábam előtt 24 lapos kő, 20 fapálca, 4 darab nagyobb kavics az égtájaknak és egy tarisznya. Erőcsomagom újabb kinccsel bővült. Egy kicsiny rézkapszula, benne egy apró papírtekercs, rajta egy mondat: „Egy porszem a hátára veszi az Univerzumot, és el is bírja, mert mindkettő Te vagy.” Ezt még régebben írtam. A tudat nem fordítja a tudást önnön hasznára. Milarepa meghalt, és e tett volt utolsó tanítása. Nem kibírni, nem túlélni, hanem megélni kell. Ez segít, ha fáj. Így hát pisilek egy jót, de közben is tartom az irányt. Egy pillangó lassan mászik át kezemről az arcomra. Addig-addig közelítem kezem, rajta az angyali rovarral, míg az hajlandóságot mutat, hogy arisztokratikus tempóban átfáradjon az orromra. Ott elidőz. Úgy 30-40 percre. Nézegetem a mintáit. Rombuszok. Ötös, négyes sorokban. Cakkos a szárnya széle. Jobb szemmel jobbról, majd bal szemmel balról vizsgálom, ahogy az orromon ül. Így kacsingatok egy ízeltlábúra. Majd kíváncsiságom átalakul. Békesség ideje telik. Elvagyunk így kettesben. Aztán jön egy másik is. Leszállópálya lettem. Majd egy kis darázs féle is megpihen. Nem vesznek össze rajtam. Van bőven hely. Elég vagyok. A Selyemszál Tekercselése. A Nagy Keringtetés. Ezt most nem részletezem. Alkonyat végtelen mozdulatban. 24 óra egyetlen íve. Mozdulatlan utazás. Közben Lajos és Reiki duettje. A lábfejem beledagad a saruba. A bokám kidagad a saruból. Ez már nem is lábfej. Valami más, ami köztem és a Föld között a kicsiny kört betölti. A szem fentről letekint a lábra és úgy vágyja, hogy egyszer alázattal, alulról, mélyen meghajolva nézhessen a lábfej talpára. De ma még csak nézegetem, és nem tudom kihez, mihez tartozik inkább – hozzám, vagy a Földhöz? Tóni jön-megy, videóállvány a kezében. Rögzíti az illékony, sosemvolt pillanatot. Bent van a pillanat dobozban? Jelzem, hogy jól esne egy gerinckiroppantás. Átölel, reccsenek, a gerincem újra alkalmas, hogy gerinc legyen. Csigolyáim bábeli tornya nem omlik le, mert „Isten kapuja” minden pillanatom és hídként ível át a délutáni sziesztázó égbolton. Kilépek magamból. Nicsak! Bútorok vannak a mezőn. Oly valóságos, hogy rájuk támaszkodom. Fáradt vagyok és pihenni vágyik testem. Majdnem elvágódom. Nincs is ott semmi! Mégis egy egész bútor család vesz körül és otthonossá rendezi a hegyet. Itthon vagy – mondja a tér minden látomása. Mosolygok magamon. Hogy juthattam ide? Dülöngélek e mezei szobában, de részegségem a legjózanabb mámor. Már nem lehet elesni. Nem is tudnék, mert nem én, nem én tartom magam. Mert nincs már Én és Magam. Nincs ki önmagát – énmagát látja, mert nincsenek ketten, ki kintről be és bentről kilát. Kitölt az űr, s megtartjuk egymást. Az egészben van valami nagyon humoros. Az, hogy ez tényleg történik. 24 cövek bambuszból. De a bambusz nem magyar, nem kárpát-medencei honos növény, nem? Na és. A magyar ember sem az. Jó lesz a kör bambuszból is. Majd megszokja itt. Vagy nem. Mi is megszoktuk. Vagy nem? 24 fehér kő Hvar szigetéről. Akkor még nem tudtam miért hoztam haza őket. Egy méter átmérőjű kő kör. Egy sziget. Hvar – Pharos – Alexandria – Világítótorony. 7/1 csoda. Csodás kikötő fénysugár a világkönyvtárhoz. Borges labirintusa, minden betű mátrix univerzuma. Lapos, fehér kavicsok zen kertje a lábam körül. Vég nélküli gereblye út. Már nem út. Léleg-zem. Lélek-Zen.
Először út volt.
Másodszor út volt.
Harmadszor mező lett.
Az út időfolyama beletorkollott önön óceánjába és hullámzó mező lett. Pillanat zsombékok, jelenlét virágzatok. Éden. Nincs már egymásutániság csak egymás mellettiség, ahol minden mindentől egyenlő távolságra van. Sőt!
Minden mindentől egyenlő közelségre van. Egy határtalan körkörös mező, aminek már minden pontja középpont, még a szélén is a középpontja van. Vannak. Vagyunk.
Testvéreim,
Még mindig tart,
És nem lesz Vége… Hisz Kezdete sem volt …
Budapest, 2011. 06. 27.