Goda Gábor, aki eredetileg hídépítő mérnöknek készült, az elmúlt húsz-huszonöt évben folyópartok helyett inkább műfajok áthidalásával foglalkozott. A tánc és a pantomim felől indult: M. Kecskés András Corpus csoportjában dolgozott, majd létrehozta az Artust, amely eredetileg még „tánc- és ugrószínház”-ként működött, majd fokozatosan összművészeti központtá változott. A budapesti Sztregova utcai stúdióban csaknem tíz éve dolgoznak együtt képző-, előadó- és médiaművészek, zenészek és építészek. Ennek megfelelően az Artus színházi produkcióra is jellemző a különböző kifejezésformák együttes jelenléte. A színész, a közönség, a hang, a kép, a tér, az idő és a mozgás számukra egyenrangú művészeti formák. Az események linearitásának szerepét részben átveszi a kifejezőeszközök sokasága, melyek más és más oldalról teszik fel a darab alapkérdéseit. E kérdések pedig sokszor ősi, mitológiai eredetűek, és az összművészeti formához illően általános érvényűek: Zarathusztra, Noé, Káin és Ábel, Ízisz és Ozirisz, a kínai Hu-Li rókadémonok mítoszai kort és helyszínt hátrahagyva keresik analógiájukat, hogy különböző alakban, különböző eszközök által, de mindenképpen érzékelhetően felelevenedjenek.

Az Artus rendszeres vendége a fesztiválnak, sőt már az idők kezdetén, a ’91-es első THEALTER-en is itt voltak. A 2005 márciusában bemutatott Rókatündéreket – technikai okokból – tavaly nem láthatta a szegedi közönség, időközben viszont elkészült a Don Quijote Mauzóleum, amelyet idén Szegeden is láthatunk. Az előadás egyszerre videóinstalláció, happening, improvizációs komédia, mozgásszínház és dráma. Goda Gáborék ezúttal a metafizikai quijotizmust veszik célba – a történet tehát nem annyira archaikus, mint a fent említettek, hiszen csak négyszáz éves, szinte modern. És kereken egy évszázaddal azután került színpadra, hogy a baszk Miguel de Unamuno megírta a Don Quijote és Sancho életét, azon szövegek egyikét, amelyek a búsképű lovagot egzisztencialista hőssé avatták. Don Quijote szélmalom- és egyéb harcai a külső szemlélő számára viccesek, ám csak azért, mert ő saját létezése, érzékelése szerint egy másik világhoz tartozik, és annak szabályai szerint cselekszik. Éppen, mint egy felhevült rocksztár, egy Holdra lépő űrhajós, vagy egy meg nem értett prédikátor: ha a saját racionalitásának kontextusán kívül kerül, legott mindegyikük nevetségessé válik – egy másik, domináns racionalitás számára. A Don Quijote Mauzóleum ezzel a kényelmetlen, sőt kétségbeejtő tézissel szembesíti nézőit, szórakoztatóan, szellemesen és igen látványos formában. Ám ne feledjük, hogy nagy illetlenség a Bolondság Lovagjának sírjánál heherészni, kuncogni vagy hahotázni! Inkább tartsuk szem előtt mindig Don Unanumo szavait: „Don Quijote nevetségessé tette magát – de vajon tudta-e, hogy a nevetségesség legtragikusabb fajtája az, ha valaki önmagán belül nevetséges, ha a saját lelke előtt teszi nevetségessé magát? Képzeljük el, hogy Don Quijote harcmezeje nem más, mint a saját lelke; képzeljük el, hogy önlelkében küzd a reneszánsz ellen, a középkorért, hogy megőrizze gyermekkorának kincseit; képzeljünk el egy belül küzdő Don Quijotét, mellette Sanchóval, aki szintén legbelül hősies – látunk-e így bármi nevetni valót ebben a tragédiában?”