Ellenfény – Archívum – 2000 – 2000/7.

Goda Gábor a magyar táncmezőny egyik legeredetibb gondolkodója, rendezője, táncosa, koreográfusa. Zavarban vagyok már a fogalmakkal is, hiszen az iménti táncmezőny szó elé is dukált volna egy jelző: modern, kortárs, új. Ezeket azonban most elhagyom, mert ahogy az Artus is hordozott már nevében többféle műfaji megjelölést, jó fél évtizede már egyszerűen “színház”-nak, vagy “társulat”-nak hívja magát.
A másfél évtizedes múltra visszatekintő Artus Társulat új bemutatójának alapja egy elemi erejű olvasmányélmény, Szondi Lipót Káin törvényszegő és Mózes, a törvényalkotó című kötete volt. Goda filozofikus, állandó megismerésre törekvő, nyitott személyiség, akinek művei igen gyakran nyugszananak irodalmi alapokon, ezért alkotói útja felfogható olvasónaplók sorozatának. Az Artus előadásai mindemellett biztos távolságot tartanak a narrativitástól. Ez elsősorban abból fakad, hogy az alapul szolgáló irodalmi és tudományos munkák maguk sem anekdotikus jellegűek, hanem egyfajta világnézeti élményt hordoznak. Az Artus előadásai ezt a nehezen megragadható élményt konvertálják mozgásszínházi helyzetekké, szcenikai megoldásokká. Teóriákat vagy felfedezéseket szikráztatnak fel a mozgó emberi test eszközeivel.

A kivitelezésében, terjedelmében, műfaji összetettségében grandiózus Artus előadásokhoz képest a Káin kalapja kamaradarab. Intim előadás leheletfinom (héberül Ábel neve azt is jelenti: lehelet) trükkökkel, bensőséges mozdulatokkal, egyszerre lírai és bizarr gegekkel. Goda az apró jelek mestere, társulata pedig a tiszta táncot ötvözi a tiszta gondolattal. A darab hidat képez a könyvtári olvasóterem és a színpad között. Intellektuális, de nem okoskodó: egyszerre mutatja a már birtokba vett tudást és a még meg nem ismertnek fenntartott helyeket.
A Káin kalapja színpadképe (nem csak artusos viszonylatban) letisztult és egyszerű. Kánaáni szentélyeket idéz: középterében hengerekkel kerített kőhalom, hatalmas kavicsok és terméskődarabok kupaca. A háttérben installálva az est zeneszerzője, a ragyogó énekesnő, Kiss Erzsi. A playback alapra éneklő fiatal nő hatalmas, görgős posztamensen áll: zsidó imasálat idéző, csíkozott, hosszú szoknyája valósággal végigomlik négy méteresre magasított alakján. (Ez az óriásnő ötlet átvonul a hazai táncelőadásokon: Foltin Jolá Bernarda Alba változatának anya-démona, Bozsik Yvette Faunjának pedig színeváltozó nőimitátora egyensúlyozott így a magasban.) A magas csonkagúla mint éneklő bálvány és a kőhalom mint égőáldozat oltár Ugarit és Hacór Baál-szentélyeinek izgalmas “adaptációja” A megkettőzöttség, a szimmetria gyakran jelenik meg a Káin kalapjában; az – énekest leszámítva – összesen négyszereplős előadás alakjai átalakuló, meg-megváltozó párokba rendeződnek. Goda színpadán egymás után sorakoznak a “mózesi művészet”, a varázslat és illúzió gyöngyszemei. Két törpe halad át a színen: a guggolva járó táncosokból képzett gnómok ügyes szabású, miniatűr ballonkabátot viselnek, méretarányos, “törpe” taligát tolnak maguk előtt, valódi vonásaikat kalap takarja el. A fejfedő ráncaiból kialakított groteszk “arcok” alig kivehető szemrései dermesztőek, pedig a nagyszerűen kitalált két figura első látásra nevetésre ingerel. Metaforikus tusakodást látunk: a “két oldal” vívódását. Az antagonizmust: az egymással harcoló oldalak behelyettesíthetőségét. A Káinban meglévő Mózest és a Mózesben meglévő Káint. Történet nincs, ahogyan hagyományos értelemben vett szereposztás sincs; csak szerep-osztás. Tulajdonságcsoportok kulminálása egy-egy mozduló testben.
A főszerep azonban a köveké. “A kő önmagától meg nem mozdul: süket is, néma is, nem bánt senkit, és nem is csal. Azonban vakon engedelmeskedik. Repül, amerre az emberi erő indítja, és ez néha értelmes beszéd, mert az irány megbízható áruló tanú. A fölismert súlykő az ítélkezés tiszta indoklása. Súlyos kövekként nehezednek a megbántott szívre a sors csapásai. A kőkemény szívűeket nem lehet megindítani és szánalomra bírni, mert a megértés mérlegelése nem osztályrészük. Régi kövek vésetei ősi idők megértő tolmácsolói. Talán a megértés nevét a kőkorszak szerszámai révén érdemelte ki, sokat jelezve ezzel. Hasznosítva a követ az ember értelmesebb lett” – írja Szójátékok című könyvében Lemberger Ábrahám, Nyírbátor mártírhalált halt tudós főrabbija. A Bibliában előforduló fontosabb héber szavakkal talmudista felfogásban “játszó” tudós a kő (oven) szó mellé a megérteni (ovén) igét citálja. A talmudi bölcseletben elterjedt szójáték-szórokonság kutatás sziporkázó szellemességei visszaköszönnek az Artus előadásában. A kőhalom rejtett vasállványzatán bemutatott veszélyes és akrobatikus tánc feszültsége már önmagában is meghatározza érzéseinket. A tíz ponton támaszkodó, virtuózan mozgó test adta “mutatvány”, és a szakembereknek is dicsőségére váló bűvésztrükkök a valóságos és a lehetséges, az irreális és a megtapasztalható közti különbséget mutatják. E mutatványok – papírmasé kövek táncolnak a levegőben, a semmiben suhanó, tenyérnyi lepke követi a táncosokat – egyszerre idézik a cirkusz misztikus világát és az egyiptomi papokkal a fáraó előtt “versengő”, ehhez pedig tiltott bűbájosságot is igénybe vevő, botját kígyóvá változtató Mózest.

Szondi Lipót, aki apja révén a Talmud bűvös tudományának vonzásában nőtt fel, kutató személyiségével az évezredes szövegeket reáliákként igyekezett vizsgálni. Pszichológus szemmel és vallásos zsidóként egyaránt analizálta az Ószövetséget. A Káin kalapja is egyfajta zsidó szimbolikával építkezik: már maga a kalap és a kő használata is ezt mutatja. “A kalap nem öröktől való. A kalapot föl kellett találni. A folyton menekülésre kényszerülők addig-addig tartották fejük fölé a kezüket – félve Jahve bosszújától –, amíg egyszer csak ott maradt. Valahogy így.” – olvassuk az Artus műsorfüzetében. Ahogyan Tevje, a tejesember is a menekülésre hivatkozva emlegette: “…talán ezért van mindig fejünkön a kalap.” A kő pedig a már idézetteken túl a gyász jele. A zsidó sírokon máig látható kőhalom, az ún. Obó-típusú halmok – a hazajáró lélek föld alatt tartására összehordott újkőkori dombok – tízezer éves hagyomány maradványai. A remek táncosi munka és zene mellett a legősibb és legegyszerűbb, letisztult és kiérlelt szimbolika jellemzi az Artus legújabb előadását, amely egyaránt egyetemes és sajátos, bár néha nehezen követhető, de ez talán éppen szimbolikus jellegéből fakad.  

Káin kalapja
Artus

Jelmez: Remete Kriszta
Fény: Kocsis Gábor
Zene: Kiss Erzsi
Rendező-koreográfus: Goda Gábor
Előadják: Bakó Tamás, Goda Gábor, Gold Bea, Kiss Erzsi, Pintér Béla Helyszín: Artus Stúdió