Noé trilógia – Artus Színház

Amikor életemben először eljutottam Párizsba, napokat töltöttem el a nagy múzeumokban. Szinte kötelességszerűen véstem
vizuális memóriámba kedvenc és újonnan fölfedezett képzőművészeim alkotásainak látványát; azt gondoltam, most egy jó időre
be kell spejzolnom, ki tudja, mikor jutok el ide újra. Órákat töltöttem el az ecsetkezelés lendületének, az anyaghasználat és a
színárnyalatok titkának fürkészésével, festőiskolák, kis- és nagymesterek beazonosításának játékával, vázlatokat készítettem, a
szobrokat titokban megérintettem, pózaikba olykor-olykor beálltam; s a nagy erőlködésben váratlanul elkezdtem látni… Mint
Kuroszava filmjében, Van Gogh szekere egyszer csak „lejött a vászonról”. Akkor hasított belém a felismerés: mindenhez idő
kell, sok idő. És mindent sokat és sokféleképp kell nézni – és csinálni –, különben meglehet, titkok mellett megyek el.
A Noé trilógiát eddig négyszer láttam. Nem állítom, hogy megfejtettem titkát, de mindannyiszor kicsit mást és
másképp érzékeltem és értettem meg belőle s magamból, mint korábban.
Vendégségben
Ha az egész előadásból csupán annyi maradt volna meg bennem, hogy „vendégségben jártam”, ahol emberekkel
találkoztam – talán már az sem volna kevés. A vendégség tényét az ingyenes – és bármikor újra ismételhető –
belépés és számos más gesztus is jelzi. Az apró figyelmességek s az előadás egész szellemisége azt tükrözi: a
vendéglátó alkotók számára fontosak vagyunk. Kíváncsiak ránk. Személyes törődésüket a szünetben is élvezhetjük.
Ott van közöttünk a kifinomult mozgású és intellektusú Goda Gábor s egész társulata: a két legfiatalabb tehetség,
a tündöklő szépségű Nagy Andrea s az érett nőiséget már magában hordozó Gold Bea; az átütő egyéniségű Asszony,
Mándy Ildikó, s Béla… Pintér Béla, az enfant terrible… Az összegyűlt „társaság” tagjai finom szendvics és egy
pohárka bor mellett pár baráti szót is válthatnak egymással… Jól érezhetik magukat. Vagy mégsem?
„Élő torzó vagyok!” (Antonin Artaud)
A nyitó felvonásban a táncosok barokkosan csicsás-fodros ruhákban, aranyosan fénylő arccal és rizsporos parókával
a fejükön szerepelnek: csípőjükre egylábú szék van erősítve – ha nem játszanak éppen, akkor székeikre
támaszkodva az oldalvonalon várakoznak jelenésükre. Kulisszák nincsenek. A túloldalon – hasonló
ülőalkalmatossággal felszerelve, ám minden barokkos külsőséget nélkülözve – Goda Gábor kis karmesterpálcájával
koordinálja a játékot. Mi nézők magasan emelkedő fapadokon, az előadói térhez képest frontálisan helyezkedünk
el. A háttérben Stollár Xénia zenekara – klarinét, fagott, viola da gamba, hegedű, ütőhangszerek felállásban – a
táncosokéhoz hasonló maskarában, élőben szolgáltatja a muzsikát. A zenekar fölötti vásznon fel-felvillanó képek
részben a jelenlévő nézőkről a belépéskor készült videoportrékat és neveiket, valamint ezek komputeranimációs
változatait, részben az előadás ideje alatt közreműködő képzőművészt mutatják munka közben. Minden
alkalommal más meghívott művész készíti el saját üvegfestményét („portréját”) az előadásról. A létrejövő művek
díszletévé, részévé válnak a színházi térben létrejövő, folyamatosan gazdagodó kiállításnak. A festőpultnál éppen
soros képzőművészre más fontos feladat is hárul. Goda Gábor az előadás kezdetén ugyanis az egyes tételek címeit
– egy kivételével – a festőművész rendelkezésére bocsátja, aki aztán saját vérmérséklete szerint választ ki belőle
egyet-egyet, meghatározva ezzel az aznapi előadás dramaturgiáját. Csak az utolsó akció kötött, melynek címe:
Egy divatbemutató vége. Az egyes részek – Tükörarc, Szavak, A magány háromszoros bizonyítéka, A vámon, A nő,
Karmesterek a szélben, A három szépség – a csillogó felszín és a mögötte feszülő szorongató valóság ellentétét
ábrázolják.
Minden vendéglátói kedveskedés és izgalmas alkotói szándék dacára az első élményem nem volt éppen
kellemesnek nevezhető, sőt, inkább felkavarónak mondanám. Nem az a kellemetlen, ahogy a bejáratnál a
házigazda, Goda Gábor, mielőtt továbbengedné vendégeit, kedvesen kéri közreműködésünket – hogy nevünket
magnón, arcképünket videón rögzíthessék, s ezeket a felvételeket az aznap megvalósuló produkcióban
felhasználhassák –, hanem a leleplezés pillanata. Nevemet meglátni a képernyőn és hangomat meghallani a
magnóról visszajátszva, még csak hagyján. De arcomat, sőt, arcrezdüléseimet közönség elé tárni mintegy három
másodpercen keresztül, 3X3 méteres nagyításban, mindenfajta szépítés nélkül, úgy, ahogy van, (ahogy én
magamat sosem láthatom, ahogy mások látnak engem, azaz, a magam teljes valóságában), túlélni, hogy ebben az
egyedülálló és intim pillanatban nézőtársaim is jelen vannak, netán elviselni hangos reagálásukat – akár feszült
csend, halk morajlás vagy hangos kuncogás legyen is az –, mindenképpen egyedülálló, olykor fájdalmas élményt
jelent. Ezeket a nehéz pillanatokat Stollár Xénia líraian empatikus, szinte vigasztalóan simulékony zenéje segíti
átvészelni. Mert az igazságot sosem könnyű elviselni. Számomra például egy olyan felismerés adódott, amivel ilyen
kegyetlenül és objektíven, a maga érzéki valóságában még sosem kényszerültem szembesülni. Aznap este fájó
szívvel kellett újra tudatosítanom magamban: lelki karbantartás ide vagy oda, még mindig szorongok a
nyilvánosság előtt. Elég, ha csak pár másodpercre is esik rám a figyelem – nekem szegeznek mondjuk egy kamerát
–, és szinte reflexszerűen erőltetem magamra a bájmosolyt, épp úgy, mint hajdanán, a családi fotózások
alkalmával, nehogy valakinek terhére legyek bármivel is, kiváltképp azzal, hogy nincsen éppen kicsattanóan rózsás
hangulatom… Hátborzongató élmény volt e maszkszerű vicsoly koncepciózus megfogalmazását látni a Három
szépség című jelenetben…
Artaud jutott eszembe, a század egyik zseniális színházi fenegyereke. Meglehet, valami ilyesfajta élményre
gondolt, amikor a kegyetlen színházról beszélt: „Nem a nézők gondolataihoz vagy értelméhez, nem az
érzékeikhez, hanem teljes létükhöz szólunk… A néző, aki eljön hozzánk, tudja, hogy valóságos műtétnek veti alá
magát, s ebben a műtétben korántsem csak a gondolkodása, hanem az érzékei és a teste is a tét. És attól fogva
úgy jár majd a színházba, ahogy a fogászhoz vagy a sebészhez szokás… tudván persze, hogy nem fog belehalni, de
azt is, hogy nem akármire adja a fejét, s nem úgy fog kilépni, ahogy belépett. A néző és a színész teljes
egyenlőségét kívánjuk, a közönség integráns része lesz kísérletünknek…” Becsületemre legyen mondva, a fájó
szembesülés nem szegte kedvemet. A későbbi előadásokon egyre ügyesebben álltam már a filmezés próbáját,
ügyelve arra, hogy megpróbáljak „természetes” lenni; legutóbb pedig már ahhoz is kedvet kaptam, hogy szabadon
kísérletezzek, ha legközelebb Artuséknál járok; hiszen itt valóban mindent szabad! Mándy Ildikó, aki a vendégek
sorában utolsónak áll a kamera elé, profin adja önmagát: íme, ez vagyok én. A színházi gyakorlattal rendelkező
vendégek egészen csalafinta pózokra is képesek. Egy alkalommal egy táncos barátom például bájosan hátat
fordított, s úgy nézett vissza a lencsébe. Ha a példa ragadós, meglehet, hogy még néhány előadás (összesen százat
terveznek, erre utal a címben szereplő „C”), s a végén tótágast áll, ad absurdum táncra perdül a kamerák előtt az
egész vendégsereg. Hiszen mi lehet annál csodálatosabb, mint egy műalkotást az igazság feltárulásaként élni meg,
melyben képmásaink és cselekedeteink mögül elővillanó egész habitusunkkal valóban mindnyájan hatást gyakorló
szereplői, s mint ilyenek – bevonódásunk arányában – alakítói is vagyunk az előadásnak, egymásnak – végső soron a
világnak, melybe kérdezés nélkül belevettettünk?
„Két dolog van, mely mindig megújuló s egyre fokozódó csodálattal és tisztelettel tölti el a lelket: a csillagos ég
fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” (Kant)
Megsebezve és bekötözve – hiszen arcképeink „legszebb” részletei: íves szemöldökünk, magas homlokunk,
karakteres orrunk, huncut mosolyunk stb. igenis részei lettek a vetítővásznon utoljára megjelenő videomontázsportrénak, mely rizsporos parókával bekereteztetett (bevégeztetett), s műalkotássá lényegült – vendéglátóink
irányításával továbbindulhatunk (ön)felfedező utunkon. A zenekar mintegy beterel bennünket az előadás
következő helyszínére, egy elsötétített tágas térbe. A kapunál elemlámpácskákat kapunk: bent mi magunk
dönthetjük el, hova irányítjuk fénysugarát s vele figyelmünket. Eleinte csak betűket látunk körös-körül, s
egymástól elszigetelt hangokat hallunk a magnóról: aaaaaa, éééééééééé, óóóó, eeeeeee – egy atomjaira esett
világban ezúttal már nekünk kell önerőből megalkotnunk saját szavainkat és nevünket is, mellyel egyek vagyunk?
Az Álnevek kapujának őre (Mándy Ildikó) kíméletlenül szegezi nekünk a kérdést: Mi a neved? Mi a neved? Mi a
neved? Mi nézők, saját neveinket magnóról hallhatjuk vissza. A Vándor néhány kitérő válasz (Vándor,
Csillagvándor), majd pár hangzatos álnév (Ozirisz, Orfeusz) után végre rálel a sajátjáéra: Béla. A közönség
soraiban nevetés. Pintér Béla. Elnémulunk. S a Vándor definiálja önmagát: Ember. Kedvesem. Kisfiam.
Szemétláda. Csillagom. Nem tudom.
A sötétben tétován tovább barangolva különös dolgok eshetnek meg velünk. Jómagam, mikor már negyedik
alkalommal – s kissé lankadt figyelemmel – jártam be a számomra már ismerősnek vélt teret, egy filozófus
barátomba botlottam, aki „kezdő vándorként” először bóklászott ebben a homályban. Gyermeki nyitottsága és
lelkes felfedezni vágyása pillanatok alatt rám is átragadt, boldogan mosolyogtunk össze, bökdösődtünk, hogy
újonnan tett felfedezéseinket megosszuk egymással. Dermedten tudatosítottam magamban a pillanat ritka
ajándékát: a kanti kritikai filozófia sarkköve vált eleven valósággá ott és akkor a sötétben. Mert fizikailag kellett
átélnem, hogy milyen nagyon nehéz, és mekkora (tudatos) erőfeszítést kíván („egy filozófusét!”), hogy képesek
legyünk – akárhányszor is – elővarázsolni magunkból a gyermeki kíváncsiságot és bizalmat az Ismeretlen Valóság,
Ismeretlen Önmagunk felé. Mert ki tagadná, hogy egyre ritkábban találkozunk, kiváltképp félúton, hogy dialógust
(pár-beszédet) folytassunk az Ismeretlennel – egy emberrel, önmagunkkal, egy műalkotással, egy idegen
kultúrával, Istennel –, egy Más Világgal? Vajon ki elől, mi elől menekülünk?
„Lépteid előtt tekinteteddel világíts, / hangoddal építs utat, / és szavaiddal kövezd ki azt” Ha van elég
bátorságom, hogy komolyan vegyem Goda Gábor szavait, akkor a világgá kiáltott hit nyomában járó cselekvés
erkölcsi terhét is el kell vállalnom. Mert mindez nem mást jelent, mint azt, hogy a teremtést önmagamon kell
kezdenem, s a világban kell befejeznem. (Ahogy egy korábban elhangzó szöveg mondja: „A világ az én
tükörképem. Amilyen vagyok, olyan a világ.”)
Az alászállás után a nézők – csakúgy, mint az előző rész végén – most is elnyerik jutalmukat. A sötétből
kivezettetünk a fényre, és – kettős reflexióban sütkérezve – egy biztonságosabb környezetben, újrabízó
gyermekekké lényegülhetünk. Ha szerencsénk van, megtörténhet, hogy Pintér Béla egyszemélyes bábszínházából a
bőgő marhák, a csillogó királyi palota és a szerencsét próbáló királyfiak „lejönnek közénk” a paraván mögül…
Fénytől elszokott látásunk számára talán világosabban ragyog fel a mese mélyén rejlő igazság, mely szerint a
királyságot elnyerni csak annak adatik meg, aki képes zárójelbe tenni minden korábbi tudását, s elég bátor, hogy
rábízza magát Sorsára, utat engedve életében a legtalányosabb dolgoknak is. A sötétséget legyőző s mindent
betöltő világosság csak ekkor hozhat fényt és meleget, szeretetet és igazságot életünkbe.
„………………………………………..”**
Vendégeskedésünk legelején az alkotómunka kezdetét annak a tükör(kép)nek a drasztikus összetörése jelentette,
amely eredetileg akadályként állt a festőművész és – szabadságát ténylegesen és szimbolikusan is hordozó –
festőszerei közé. A műalkotásnak mint élő, állandóan fejlődő organikus szervezetnek s életünknek mint tudatosan
létrehozott műalkotásnak a felfogását Goda Gábor többféle módon belekomponálta a produkcióba. Az egyelőre
anyagi eszközök híján meghiúsulni látszó elképzelés is erre utal, mely szerint a Trilógia végső helyszíne egy
sajátos, XX(I). századi Noé bárkája lenne, amelyre minden lényegeset átmenekíthetnénk a jövő évezredre. Ez az
„ART’USZÁLY” a Dunán kikötött, vízen lebegő alkotás – szobor és színház – volna, melynek minden
négyzetcentimétere arra hivatott, hogy kortárs művészek továbbépítsék („szobrosítsák”), és újabb előadásokat,
koncerteket, térkompozíciókat hozzanak létre rajta. A harmadik rész címe, a Mozdulatlan utazás talán ennek a
leendő ART’USZÁLYnak a lebegésére is utal. Az építkezés azonban az egyelőre szárazföldön horgonyzó színházban
is megtörténik. Vendéglátó asztalaink mellől – minden előzetes figyelmeztetés és hívás nélkül, saját szabad
akaratunkból – visszaszivároghatunk az előadás kiinduló helyszínére, ahol a táncosok már megkezdték az előadás
utolsó felvonását. Hordozható ülőalkalmatosságainkon telepedhetünk le körben az előadótér mellett. A barokk
hivalkodó ragyogása és az éjszaka birodalmának sejtelmesen csillogó ezüstjei után egy letisztult, puritán feketefehér világba csöppenünk, melyben úgy tűnik, szinte geometriai rend uralkodik. Ez a világ egyszerre rejtélyes,
ünnepélyes – és mérhetetlenül intellektuális. Arcképeinket és neveinket már magunk mögött hagytuk. Létünk
lényege teremtő cselekedeteinkben rejlik. A szavak végképp elveszítették jelentőségüket (a némán tátogó férfi
szája előtt társa seprűcskével és lapáttal szorgoskodik), s a táncnak is valami nagyon redukált változatát láthatjuk.
Szigorúan magunkra vagyunk utalva. Az egész technikai apparátus száműzetett, s az élőzene is, mely az előző két
részt térben is végigkísérte, most kiszorul a vendégváró asztalokhoz, ahol Mándy Ildikó immár civilben dúdol
andalító slágereket. Hangja hívogatón szűrődik az előadás terébe, melynek hűvös eleganciája mögött az
allegorikus képekben azért ott bujkál a játék is. Ha valaki netán csalódottan feszengene az érzékeinknek ezúttal
kevesebbet adó színházi térben nála kereshet vigasztalást. Persze, azért maradunk, ha zavartan nézegetünk is
körbe: megérkeztünk volna? Ennyi? Ez itt a végállomás? Van itt feneketlen kút (talán a múltnak kútja), mérleg
(talán az igazság, talán érzelmeink mérlege) s mindenütt kis fehér létrák (melyeket minden bizonnyal el is kell
hajítanunk, ha fölmásztunk rajtuk) Mindenesetre mindebből egy absztrakt világ épül, melyből végül maguk a
táncosok is távoznak, s ránk bízzák ezt a kiürült teret, kezdjünk vele, amit csak akarunk. Rajtunk múlik, milyen
jelentést adunk a köveken kirajzolódó üzenetnek: „A torony leomlott, de a kövek épek…”
„A Lélek mindent megvizsgál, még az Isten mélységeit is.” 1Kor2:10
Az egész előadást átszövő legizgalmasabb és legprovokatívabb kérdést utoljára hagytam: hogyan kell értenünk a
blaszfémikus szövegeket, többek között azt, amelyikben magát az isteni kijelentést plagizálja Goda Gábor:
„Vagyok, aki vagyok”? A kérdés autentikus feloldása, azt gondolom, kizárólag az alkotó kezében van. De talán
közelebb kerülhetünk világához, ha teszünk egy kis kitérőt.
Talán nem egészen véletlen, hogy Amerikában – ebben a par excellence elidegenedett kultúrában – ma már egy
rajzfilmet sem lehet pszichoanalitikus műveltség nélkül elkészíteni. Bébiszitterként a közelmúltban volt alkalmam
végignézni néhányat a legnépszerűbb mesefilmek közül. Kedvenceim közé tartozik Aladdin története, aki –
kiválasztottként – egy barlang mélyébe ereszkedik alá, hogy megtalálja a mindenható dzsinnt rejtő csodalámpást.
Analitikus olvasatban a sötét barlang saját lelkünk tudatalatti régióját jelenti, amely egyfelől tele van ismeretlen
(azaz megnevezetlen, azonosítatlan, ezért riasztó és kontrollálhatatlan) érzésekkel, melyek „uralhatatlan”
szenvedélyek (szenvedések) képében törnek be felnőtt létünkbe; másfelől ott rejtőzik ennek a homályos világnak
egy elrejtett zugában a világosság szellemét rejtő csodálatos mécses is, melynek lakója csak arra vár, hogy
gazdája végre rátaláljon, s parancsokkal halmozza el. A csodalámpást megtalálni nem éppen veszélytelen
vállalkozás; az utat jól ismerő Vezető (varázsszőnyeg/pszichoterapeuta/Isten) segítsége nélkül a legkülönfélébb
veszedelmek leselkedhetnek az alámerülőre.
Saját életünkben mindannyian mesebeli hősök vagyunk. Lehetőségünk van rá, hogy nyomába eredjünk, s némi
szerencsével megtaláljuk a magunk szolgálatkész, mindenható Pártfogóját, bárhogy nevezzük is: az Aladdin
Jimmyjének; a freudi alapokon építkező tranzakcióanalitikus iskola terminológiájával Felnőttnek; a keresztény
kultúrában ismerősebben csengő néven Spiritus Sanctusnak, Szentléleknek, más fordításban Szent Szellemnek,
János evangéliuma szerint Pártfogónak, aki bennünk lakik… (Jn 14:16-26)
A Noé trilógiát az analitikusan (is) olvasható jelenetek kezdettől fogva keresztül-kasul behálózzák. Az előadás
egyik legnyugtalanítóbb jelenete ebből a szempontból az a bizonyos pelenkás szóló (Pintér Béla átütő erejű
alakításában), melyben a magány elviselhetetlen és kínzó teherként fogalmazódik meg; lássuk be végre, a csillogó
vagy épp kopott felszín mögött mindnyájan pisis kisgyermekek vagyunk, elhagyatottságunkban szeretetre
áhítozunk, toporzékolunk és rágjuk az öklünket, és arra vágyunk, hogy körülöttünk forogjon az egész világ, vagy ha
nem is az egész, de legalább egyvalakinek mi jelentsük a Mindenséget. Az ezzel párhuzamos jelenetben – Goda
Gábor és Pintér Béla duójában – valamiféle torz (vagy inverz?) Atya-Fiú viszonyt láthatunk, melyben a fiú hiába
próbálná meg ezúttal magányának teremtő szabadságát mint egyedi és megismételhetetlen lehetőséget kiaknázni,
a gyermeki alkotói szándék alulmarad a szülő-gyermek viszony értetlen, kommunikációképtelen, fenyegető
közegében. Ez a nyomasztó ellentét végül feloldódik, legalábbis időlegesen, Goda Gábor világában. A szabadság
fehér madarát kabátja zsebéből elővarázsoló s létráin az eget ostromló ember némaságában ott vibrál a korábban
szavakba tördelt, immár cselekvéssé igazult költészet: „Igen, azt hiszem, felnőttem… / és gyerek lehetek újra, /
mert van aki vigyáz rám. / Én magam.” Ám tévedés ne essék, ez a felnőtt civilizált kiadásban ugyanaz a pelenkás
szörnyű gyermek, aki a divatbemutató végén fodros csipkéitől megszabadulva hatalmas gólyaláb-mankóin
előrejött, egészen közel hozzánk, s a Mindenhatót jelképező háromszög magasából ránk tekintve mondta
szemünkbe az autonóm ember alázattal teljes nagymonológját: „Majd amikor meghalok, / a bennem lakó
száműzött Isten elhagy, / hogy újra szemtől szembe állhassunk egymással, / mint régen a Kertben. /… és
fájdalmamban akkor én is azt kiáltom: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? És ez így van jól.”

* Goda Gábor – Az idézet a Csillagőrlőben hangzik el, Az álnevek kapujánál mondja végül a vándor.
** Az olvasó által választott idézet beírandó

Noé trilógia
I. Portré C
II. Csillagőrlő
III. Mozdulatlan utazás
Artus Színház
Díszlet: Sebestyén Ferenc, Kocsis Gábor, Goda Gábor
Jelmez: Szűcs Edit
Zene: Stollár Xénia
Maszk: Bereczki Péter
Bábszínház: Keresztes Zsuzsa
Komputer programok: Langh Róbert, Nyitrai Orsolya
Hangmérnök: Horváth István
Fény: Kocsi Gábor
Fehér árnyék: Nádor Tibor
Munkatárs: Babai Zsolt, Lukács Rita, Nagy Géza, Oldal István, Sólyom Tamás
Írta és rendezte: Goda Gábor
Szereplők: Ernst Süss, Goda Gábor, Gold Bea, Mándy Ildikó, Nagy Andrea, Pintér Béla
Zenészek: Czibere József, Stollár Xénia, Somogyi Erzsébet, Winkler Orsolya